Ha ma kopogtatna azzal a váci csónakház ajtaján, hogy kajakozni szeretne, könnyen eltanácsolnák. Mai gondolkozásunk szerint ugyanis későn, csupán tizennégy évesen kezdett el sportolni. Ám miként meséli, kiváló alapokról.
– Nógrádon születtem, édesanyám a váci kórházban kapott munkát, így kerültem a városba, ahol teljesen új világ nyílt meg előttem. A korombeli srácok, különösen a szegényebb alsóvárosiak, nyáron az egész napot a Duna-parton töltötték. Futkosással, focizással, horgászással, halászással, fürdéssel, úszással, a vízen a hosszú, testes ladik volt a közlekedési eszközük. Ahhoz, hogy befogadjanak maguk közé, nekem is fel kellett vennem az ő életformájukat, elsajátítanom a fogásokat. Nem esett nehezemre. Akkoriban, mint a legtöbb kiskamasz, én is Mark Twain könyveinek a hatása alatt álltam, a világ felfedezésének öröme engem is ízig-vérig átitatott. Gyerekként bizony nem volt egyszerű evezni azokban a nagy ladikokban. Azok az alsóvárosi srácok bitang erősek voltak. Természetesen én sem akartam elmaradni tőlük, betonból öntött súlyzókkal erősítettem. 1956-ban, a forradalom után nagyot változott az élet, a haverok nagy többsége elhagyta az országot. Jó-formán ketten maradtunk Babella László barátommal, aki később az edzőm is lett. Az ő hatására kezdtem el versenyszerűen kajakozni. Ám mi nem úgy edzettünk, mint a mai fiatalok. De már ez sem igaz így. Mi nem edzettünk, nekünk a kajakozás volt az életünk. Amikor melegedett az idő, tavasszal a tanítás előtt eveztünk egyet, majd délután újra. Esténként elfutottam hozzájuk, s kettesben köredzést tartottunk. Nyaranta pedig egész nap a vízen voltunk. Nem résztávoztunk, mint a maiak, hanem csak eveztünk, bejártuk az egész Duna-kanyart. A vizezés, a szeles, hullámos szakaszok leküzdése nekünk nem jelentett akadályt. Később, a hosszú távú, tízezer méteres versenyeken nekem sohasem kellett azon gondolkodnom, mi a helyes taktika, ösztönösen ráéreztem arra, mit kell tennem. A furfangos váciaknak ezért volt is tekintélyük a pestiek előtt. Engem csak úgy hívtak, a „ravasz tót”. – Amikor értetlenkedem, ugyan miért, így folytatja: – Bár a felmenőim között svábok is vannak, Nógrádban a német mellett a szlovák nyelvet is megtanultam. A versenyeket már akkor is az Újpesti öbölben rendezték, de nem volt ám senki, aki elvigye oda a váci kajakokat. – Amikor először merült fel ez a kérdés, kérdeztem: mi a gond? Leevezek a versenyre, majd utána vissza – eleveníti fel ma is önmagától értetődő természetességgel a megoldást.
Megjegyezzük, Vác és az öböl közötti távolság harmincöt kilométer. Később – a napi edzésen felül – ez a harmincöt-harmincöt kilométeres „bemelegítés” és „levezetés” általánossá vált Hesz Mihály életében. Már válogatott kerettagként rendszeresen kajakkal evezett le Budapestre, az edzésre, majd annak végeztével vissza Vácra. S az őt övező legendáriumnak ez csak az egyik része. Nem csupán edzésen, gyakorta versenyeken is súlyt, alkalmasint egy téglát rakott a hajójába. Amikor a hazai versenytársak elégedetten nyugtázták, hogy megszorongatták a Misát, akkor ő benyúlt a kajakjába, s kidobta belőle a pluszterhet. Vagy éppen az ezerméteres táv végén nem állt meg a célban, hanem hajtott még ötven-száz métert. Edzőtáborozások alkalmával a hétvégén nem ment haza, hanem edzett. Téli táborban előbb elment edzeni a lengyel sífutókkal, majd utána a társakkal. Amikor kicsit félve megkérdezem tőle, hogy ezek igaz történetek-e, nevetve feleli:
– Persze! Mondom, nekem a kajakozás nem edzést, szenvedést jelentett, hanem szenvedélyt. Amikor a Szentendrei-sziget mellett a kis ágban fölfelé haladva befejeztük a résztávozást, a többiek megfordultak, én pedig mentem tovább Visegrád felé, s a nagy ágban le Vácnak. Egyszerűbb volt így, mintha Pestről kellett volna újra felkapaszkodnom… Sokszor sötétben eveztem hazafelé, amikor az ember már csak az érzéseire tud hagyatkozni. Az edzőtáborokban, Tatán, Mátraházán gyönyörű, világos tornaterem volt, fűtés, meleg víz, Vácott nem ehhez voltam szokva. Hát persze, hogy edzettem, amikor csak tudtam. Ráadásul azokkal az emberekkel, Földi Imrével, Veres Győzővel lehettem együtt, akikért gyerekként rajongtam.
Csoda-e, hogy a váci gyerekeknek évtizedek óta Hesz Mihállyal példálóznak? „Bezzeg a Misa ekkor már száz fekvőtámaszt csinált, bezzeg a Misa így, bezzeg a Misa úgy… – ezt hallottuk minden edzésen Csereklye Józsitól, az edzőnktől, aki viszont még jól ismerte Misát, tudott mire hivatkozni. Mi aztán ebben a szellemben nőttünk fel, és meggyőződésem, hogy ez volt a szerencsénk. De nemcsak a szigorúan vett edzéseken állította elénk Hesz Misát, hanem szinte minden tevékenységünkben. »Misa ilyenkor táborozni ment«, akkor mi is mentünk, és ha Misa ilyenkor ennyit meg annyit evezett, akkor mi is annyit akartunk… Volt előttünk cél, volt, akit felül akartunk múlni. Misát felülmúlni viszont nem volt éppen könnyű feladat” – vallott erről egy interjúban Gyulay Zsolt.
S Hesz Mihály sem kertel. Amikor megkérdezem tőle, a maiak többet edzenek-e nála, határozottan feleli: biztosan nem. Az eszközök fejlődése miatt az akkori időeredményeket nem lehet összehasonlítani a maiakkal, de azért van támpont. Hesz Mihály állítja, hogy a normál edzésen felül napi három-négyszázat biztosan húzódzkodott, csinált öt-hatszáz karhajlítást, fekvenyomásban – kapaszkodjanak meg! – száznyolcvan kiló volt a rekordja. Rá jellemző tudatossággal választott munkahelyet annak érdekében, hogy bírja a gyűrődést:
– 1964-től a váci vágóhídon dolgoztam. Olimpiai ezüstérmesként biztosítva volt a megélhetésem, a versenytársaim nem értették, miért van erre szükségem. Én azonban pontosan tudtam. A reggeli edzés után, tíztől délután kettőig, háromig dolgoztam. Erős voltam, mint a bivaly, a kollégáim szerettek, mert a mázsás fél disznókat könnyedén emelgettem. Az volt a jutalmam, hogy délben mindig a legjobb falatokból kaptam ebédet. Mindennap megettem két kiló friss húst. Ez volt az én fehérjekészítményem.
Hesz Mihályt a kor- és versenytársak egy része már nem egyszerűen szorgalmasnak, egyenesen strébernek, különcnek tartotta. Hiszen amit ő elvégzett, azt elvileg a többieknek is ki kellett bírniuk. De csak kevesen bírták. Nem véletlen, hogy belőle lett olimpiai bajnok. Élete legfontosabb versenyére nem csak testileg, lelkileg is készült.
– 1964-ben Tokióban csupán tizenöt századmásodperccel kaptam ki a svéd Petersontól. Ami kiváló eredménynek számított, hiszen először csupán egy évvel korábban, 1963-ban jutottam ki világversenyre. Mégsem voltam maradéktalanul elégedett. Tudtam, örök tüskeként szúrna, ha nem nyernék 1968-ban. 1967-ben azonban szertefoszlani látszott az álmom. A világbajnokságon feltűnt egy szovjet tehetség, Szaparenko. A döntőben úgy nyolcszáz méternél gúnyosan felém mosolygott, majd elhúzott, s megvert két hajóval. Nehezen hevertem ki a vereséget. Feltettem magamnak a kérdést: hogyan tudok még fejlődni? Többet, jobb feltételekkel aligha készülhetek, az olimpia évében ráadásul a nyugati országok mindig látványosan feljöttek. Az adott erőt, hogy magyar vagyok. Tudom, ma már romantikus képzelgésnek hat, de én akkor úgy éreztem, amikor a kajakban ülve versenyzek, akkor a hazáért küzdök. Kisgyerekként sokat játszottunk a nógrádi vár tövében. Később beleástam magam a helység történetébe, olvastam a hősök életéről, a fontos versenyek előtt rendre visszatértem a várhoz erőt meríteni. Azt mondtam magamnak, na idefigyelj, Hesz Mihály, itt emberek szenvedtek, haltak meg a hazáért, ehhez képest a te életed gyerekjáték, csak kajakoznod kell. Ne merészelj sopánkodni, hogy fáj, szédülsz, nem bírod! A győzelmemhez kis furfang, a „ravasz tót” mentalitása is kellett. Én nem nyerhettem úgy, mint a kenus Tatai Tibor, aki kiemelkedően a legjobb volt, egyszerűen bedarálta a többieket. Általában úgy versenyeztem, hogy a mezőny hátsó felében haladva indítottam hosszú hajrát. Mexikóban ehhez képest az első kétszáz méteren alaposan belekezdtem, az élre álltam. Én tudtam, hogy mit csinálok, a többieket viszont megleptem. Változtatniuk kellett az eltervezett taktikájukon, kicsit összezavartam a ritmusukat, ami a mexikói magaslaton különösen veszélyes volt. Majd kétszázötven méternél visszavettem az iramból, leszakadtam két hajóval, mindenki azt hitte, vége, a Hesz nem bírja. Én azonban már alig vártam az ötszázas bójasort, akkor beleerősítettem, s elindultam fölfelé. Nyolcszáz méternél már én haladtam az élen. Száz méterrel a cél előtt már alig láttam az oxigénhiánytól, Szaparenko közeledett felém, de azt mondtam magamban, most nem fogsz kigúnyolni. A partról hallottam a társak biztatását, a tudat, hogy aranyérmet szerezhetek Magyarországnak, adrenalint szabadított fel bennem, s kibírtam a célig.
Hesz Mihály 1968 után egészen 1976-ig kajakozott versenyszerűen, ám úgy érezte, teljesítette a küldetését, már nem hajszolta a dicsőséget. Olimpián nem is indult többet, noha 1972-ben Csapó Géza még nem volt jobb nála. Csapathajóba nyugodtan beülhetett volna, de ő az egyéni sikert értékelte igazán. Az élete fordulatot vett azzal, hogy 1970-ben felvették a fogorvosi karra, majd feleségül vette Gyarmati Andreát; gyermekük, Hesz Máté első osztályú vízilabdázó volt. Néhány évnyi házasság után elvált Gyarmati Andreától, s részben ennek következményeként elhagyta az országot. Hazafiságának ez ellentmondani látszik, nem is szívesen beszél cselekedete okáról. Dióhéjban elmondta, miért döntött így:
– Nem általában véve politikai okokból disszidáltam, mert bár tudtam az igazságtalanságokról, nekem tulajdonképpen nem volt gondom a rendszerrel. Egészen addig, amíg meg nem romlott a kapcsolatom Andreával. A legfelsőbb vezetőségben volt, aki ezt nem nézte jó szemmel. „Rám álltak”, finoman fogalmazva el akartak lehetetleníteni. Fájdalmas döntés volt, de nem volt más választásom, mint hogy elhagyjam az országot.
Hesz Mihály Németországban új életet kezdett, megházasodott, két gyereke született, a Stuttgarthoz közeli Böblingenben praxizált egészen addig, amíg három éve nyugdíjba nem vonult. Azóta egyre sűrűbben látogat haza, gyakorta megfordul a váci vízi telepen, hogy ne csak mások beszélhessenek a gyerekeknek Hesz Misáról… S hogy megnyugtassuk az érző szíveket, egykori feleségével is egyre kiegyensúlyozottabb a kapcsolata.
Úgy hírlett, idén elindul a felnőtt világbajnokságot követő öregfiúk (masters) vb-n Szegeden, erről a tervéről azonban letett. Amikor azt tudakoltam, talán félti a nimbuszát, rávágta: – Dehogy! – Majd tréfásan hozzátette: – De lehet, hogy mégis… Maradjunk a hivatalos változatnál, az újrakezdés kicsit megviselt, ínhüvelygyulladás hátráltat a felkészülésben.
Így számára marad a szurkolás. Ám elégedetten nyugtázhatjuk, idehaza immár nem lehet világbajnokságot rendezni Hesz Mihály nélkül.
origo.hu
Két, Kádár-kegyenc unoka akar minket tönkretenni
