Három lemezt készítettek, és számtalanszor léptek föl együtt. Bereményi Géza mellett talán Másik János töltötte be a legfontosabb szerepet abban az életműben, amelyet már csak „a dalok” néven emlegetünk. Kapcsolatuk nem korlátozódott a munkára: János és Tamás nem csak a Levél nővéremnek albumokon (az 1977-ben megjelent elsőn, az 1994-es másodikon és a 2004-ből való Az igazi levél nővéremnek címűn) váltak szinte eggyé. Még olyankor is jóban voltak, amikor mások azt hitték, épp szóba sem állnak egymással. Másik János ritkán vállalkozik arra, hogy felidézze barátja emlékét – az effajta múltidézés, úgy érzi, lezárna valamit, ami benne még egyáltalán nincs lezárva. Velünk szerencsére kivételt tett. Egy fővárosi kocsmában beszéltünk meg találkozót. Én kérdeztem, ő beszélt, beszélt. Amit mondott, azt papírra írtam.
Én a dzsessz világából érkeztem, és amikor elkezdtem Tamással dolgozni, a barátaim és kollégáim – a legnagyobbakon, például Babos Gyulán kívül – képtelenek voltak megérteni, mit keresek ebben az egészben. Tamás nagyon új volt, nagyon személyes hang. Dalaiban erősen benne volt a család, ami teljesen újszerűnek számított akkor Magyarországon, kivéve az ősképet, a Kex Család című számát. Szerintem ez Tamásra és Gézára nagyon erősen hatott, ennek hatására jelent meg a szövegekben az apa, az anya, a nővér.
Tamásról nem lenne szabad beszélni Bereményi Géza nélkül, mióta elment, mégis úgy érzem, mindenki úgy viselkedik, mintha Tamás írta volna a szövegeket is. Pedig Géza nélkül talán kiváló színész lehetett volna belőle, de az, ami lett, semmiképpen sem.
Azt viszont nem lehet méricskélni, hogy a dalokban mennyi a Géza, mennyi a Tamás, vagy épp mennyi vagyok én. Beleíródtunk a dalokba, együtt gyúrtuk, alakítottuk őket addig, míg meg nem feleltek a személyiségünknek. Az utóbbi két év emlékműsorai kapcsán kiderült, hogy bizonyos dolgok Tamás nélkül egyszerűen nem dalok. Nem funkcionálnak, akárki adja is elő őket, legyen az bármilyen tehetséges ember. Én is csak a saját számaimat szoktam játszani a Levelekről, ritkán nyúlok olyan dalhoz, amelyet Tamás és Géza írt. Ő olyasmiből is dalt csinált, amiből más nem tud: benne voltak a gesztusai, a nevetései, minden. Régebben előfordult, hogy cseréltünk dalokat, egyszer például elkértem az Apa kalapját, de meg sem közelítettem a Tamásét. Ő is sok mindent elkért tőlem, a Fáskertinét például én írtam, de nekem nem állt jól, ő pedig óriásit hozott ki belőle.
Szokták mondani, ahhoz képest, hogy nem tudott gitározni és énekelni, milyen sokra vitte. Hát szerintem baromi jól gitározott, tudott egy csomó dolgot, amit még nagy gitárosok sem, az ének pedig… Nem volt Caruso, sokkal inkább mágus, aki megjelenített dolgokat. Mick Jagger például jó énekes? Jó, jó, de nem ezért szeretjük. Viszont fantasztikusan van jelen, bármikor leköt százezer embert. Ezt Tamás is meg tudta tenni, csak ő nem vállalt nagy koncertet. Már akkor rettenetesen izgult, ha Kapolcson eljött megnézni bennünket ötezer ember. Ezen sokat veszekedtünk is, hogy én miért nem izgulok. Ő mindenkit beengedett az öltözőbe, beszélgetett, lefoglalta magát fellépés előtt, én meg csak ültem a sarokban. De miért? Azért, mert teljesen be voltam sz…rva, hogy milyen lesz az első öt perc.
Szerintem neki ez a szörnyű izgulás, ez az állapot kellett ahhoz, hogy ráhangolódjon az előadásra. Viszont amikor elkezdtük, az egész nem tartott nyolc-tíz percnél tovább. Ha az előadás nem szüntette meg az izgalmát, akkor rosszak voltunk, de bevallom, rossz fellépésre nem is igen emlékszem. Tamás rendkívül alapos volt, mindig rettentő sokat készültünk, már nem nagyon tudtuk elrontani. Mindig ünnep volt, amikor együtt léptünk fel, közömbös előadást mi sosem csináltunk, ezért nem is vállaltunk szinte soha két Levelet egymás után, mert majdnem ott maradtunk mindig, annyira kikészültünk, hogy abból nehéz volt másnap felállni. Egyszer volt olyan Pécsett, hogy másnap este újra felléptünk, akkor az első előadás után képtelenek voltunk lenyugodni, egész éjjel fennmaradtunk, végigjártuk az összes kocsmát, megismerkedtünk százezer emberrel, akik mind jöttek a következő előadásra, és tulajdonképpen alig kapva levegőt másnap még jobbat csináltunk, de akkor akár a mentő is jöhetett volna értünk.
Volt köztünk egy tízes. Amikor a hetvenes években megismerkedtünk, Tamás harminchárom éves volt, én huszonhárom. De ez sosem okozott gondot, valójában fel sem tűnt. Ő rendkívül fiatalos ember volt, ráadásul külsőleg is nagyon hasonlítottunk egymásra. Maximum annyiban éreztük a korkülönbséget, hogy a kocsmákban, különböző helyeken a pultosnők azt mondták, ha mondjuk lekéstem a találkozónkat: a bátyja már elment, de azt üzeni, nemsokára visszajön.
Nagyon szerettünk együtt lenni. A kezdet kezdetén gyakorlatilag végigkocsmáztuk Budapestet, nagyon egymásra találtunk. Aztán előbb-utóbb minden találkozás vége az lett, hogy valamilyen módon mindig dolgoztunk, akkoriban nagyon gyorsan. Az első műsorunkat, amely már akkor legendássá vált – többek között Örkény István is eljött megnézni –, és amelyből aztán a Levél nővéremnek lemez született, két-három hét alatt raktuk össze. A saját ötleteimet kettesben dolgoztuk ki Gézával, Tamás is a magáéit, de olyan is volt, hogy délután leültünk hármasban, agyaltunk a közös dalokon, aztán akinek épp nem volt dolga, lement inni valamit, a másik kettő meg folytatta. Aranyidők voltak!
A második Levél majdnem húsz évvel később készült, majdnem egy éven át. Mégis, azt hiszem, akkor mind ezt gondoltuk, és én még ma is: jobb lett, mint az első. Sírt rajta a közönség, zokogott. Lehet, hogy egy kicsit súlyos volt. De én szeretem a súlyos dolgokat.
Nem tudok sokat a számmisztikáról, nagyjából csak azt, hogy a hármas archaikus és nagyon fontos szám: az egy a teljes egész, a kettő a megbontott egy, a három az újra egy. Talán azért működött ennyire jól a hármasunk, Tamás, Géza, János, mert érvényesült benne ez a dinamika.
Amit Tamás művelt, az oneman show volt a javából, de ez a levélügy annyira bejött, hogy újra meg újra visszatértünk hozzá. Harmincöt közös évünk alatt többször összevesztünk, voltak konfliktusaink, de ha lehámoztuk az egészről a „nőügyeket” és egyéb hülyeségeket, tudtuk, ezt ő is bevallotta, és én is így mondom, hogy egymással tudtunk a legjobban fellépni. Kivételes képességünk volt együtt lenni a színpadon, ami nagyon nehéz dolog. Később mindig elmesélte, hogy amikor úgymond éppen rosszban voltunk, ki mindenkivel próbálkozott, de hát szóba sem jöhetett, hogy mással.
Tamástól nagyon sokat tanulhatott az, aki odafigyelt. A személyes jelenlétet, a kifejezésmódokat. Azt, hogy úgy is el lehet mondani valamit, ha nincs benne a szövegben. Hogy az attitűd, amellyel megfogalmazunk valamit, sokszor fontosabb, mint maga a dolog. Ez színtiszta rock and roll, és ő ezt nagyon tudta csinálni.
Persze rá is hatottak. Leonard Cohen nagyon. Itthon pedig Baksa Soós János, alias Január herceg, aki nekem egyébként sógorom volt, a húga, Baksa Soós Vera volt a feleségem, két közös gyerekünk van, Marco és Lili. Egyszer láttam Baksát még a hetvenes években, egyedül tartott előadást egy tánciskolában, nem voltunk sokan, talán nyolcvan-száz ember. És egyszer csak megláttam Jancsi arcán Tamást: állatokat utánozott, lehunyta a szemét, és egy az egyben olyan volt. Akkor még nem látta az előadásunkat, tehát csak úgy lehetett, hogy korábban Tamást ragadta meg Baksa önfeledt előadásmódja, és ő lesett tőle.
Köztudott, hogy Tamás egy Kex-koncerten lépett fel először egy szál magában, gitárral. Elmesélte egyszer, hogy Jancsi nem elsősorban a zenéje miatt fogadta be a köreibe. Tudni kell, hogy Baksa nagyon fontos személyiség volt akkoriban Pesten. Tamás mesélt egy alkalommal valamit Pintér Georgról, a filmrendezőről, és egy félmondatban ilyet mondott: Georg bejelentkezés nélkül is felmehet Baksához. Körülbelül akkor kezdtem megérteni a piramist… Szóval Tamás mesélte, hogy járt a Citadellára Kexre, és egyszer koncert után sétáltak a szerpentinen. Baksa és a többiek fölül, Tamás meg valamiért egy szinttel lejjebb. Akkor már valahogy ismerték egymást, és Baksa elkiáltotta magát, hogy „Tamááás!”, mire ő egy pillanat alatt felrohant a hegyoldalon, és ott állt előtte: „Szóltál!” Ezen Jancsi annyira meglepődött, hogy attól fogva különös figyelemben részesítette Tamást. Szerette is, később, amikor hazajött Berlinből, mindig dicsérte: olyan, mint egy komoly öreg tölgy, mondta.
Tamás nem volt könnyű ember, sok mindenben kettős volt. Egy-két pohár után nagyon kötekedővé tudott válni, de ezzel ő is tisztában volt, úgyhogy számtalanszor előfordult, hogy a Katona József színházbeli előadások után elköszönt, és elment más kocsmába mulatni, nehogy konfliktusunk legyen, én pedig az ő ezeréves barátaival ültem két sarokra tőle. Akik nem ismerték jól, és csak ilyen helyzetben találkoztak vele, nem is értették a legendáját.
De óvatosnak kell lenni, nem szabad elhamarkodottan megítélni emiatt: nem ez volt a lényeg, nem az ilyen negatív dolgok, mert közben sokkal többet adott másoknak. A barátai, így én is, általában felléptünk a hülyeségei ellen. És elviseltük, mert tudta azt mondani, hogy bocsánat. És mindig egyenes volt. Egyszer elmesélte, tudom-e, a fia – akivel egyébként nagyon szerettük egymást, a koncertjeimre, Európa Kiadóra is gyakran eljárt –, szóval, hogy a fia nem ejtheti ki a nevemet az asztalnál ebéd közben. Visszakérdeztem: tényleg, Tamás? És miért van ez így? Azért, mert hülye vagyok, János, válaszolta.
Végtelenül nyitott volt, mindenáron kommunikálni akart a környezetével. Sok embertől tudom, hogy nagyon nehéz helyzetekből segítette ki őket, tanácsokat osztott, fenntartott maga körül egyfajta „segélyszolgálatot”. Ez is hozzátartozik, ezt is rá kell tenni a mérlegre. Pillanatnyilag nem is nagyon ismerek más embert, aki ilyen hatással lenne a környezetére. Nem véletlen, hogy a színpadról olyan hatást gyakorolt. Ebben is ritka tehetséges volt.
Amikor fellépésekre jártunk, isteniek voltak az oda- és visszaútjaink. Soha nem jöttünk el rögtön előadás után, legalább másnapig mindig maradtunk, de néha akár napokra is. Megismerkedtünk egy csomó emberrel, és én például neki köszönhetem, hogy egyáltalán megszólítok másokat, én jóval zárkózottabb voltam. Most voltunk Londonban az Európa Kiadó zenekarral, és a klubban a kidobóember, dacára annak, hogy mi voltunk a zenekar, már vagy hétszer ki akart tessékelni bennünket, mire odamentem hozzá: „Hey, man, you should take a short brake!” (Öregem, pihenjél már egy kicsit – W. Sz.) Menyhárt Jenő oldotta meg a helyzetet, és mondta, hogy ez most épp nem az a szituáció, amelyben így lehet beszélni. Tamás volt ilyen, bárkihez odament, gyorsan elintézte a dolgokat. Ez általában jól sült el, de néha nem értették a vicceit, és abból veszélyes helyzetek alakultak ki.
Ritka vibráló személyiség volt, jól csinált sok mindent, nagyon jól. Gyakran beszélgettünk vele arról, hogy az életnek mindig van egy romantikus szemlélete, amelyet nem szabad, nem kell feladni. Embereket megismerni – nemcsak csajokat, fiúkat is – mindig kihívás, mindig romantika, Tamás ezt ötven-hatvan évesen is csodálatosan tudta, és én is átvettem tőle. Jövőre leszek hatvan, de boldog vagyok, mert még megvan ez a képességem, hogy nyitva vagyok új dolgokra.
Nagyon részei voltunk egymás életének. Engem nagyon megviselt, hogy nincsen. Amikor elment, már nem tudtam sírni, de előtte, amikor tudtam, hogy menni fog, nagyon sokat sírtam. Pótolhatatlan részem távozott, van, amit nem lehet mással tenni, megbeszélni sem. Időnként felhívtuk egymást, akkor is, ha nem dolgoztunk együtt, sőt akkor is, ha mások úgy tudták, épp nem vagyunk jóban. Mi ketten tényleg olyanok voltunk, hogy félszavakból is. Egyszer például, amikor először jutottak hatalomra a politikai barátai, 2001 táján telefonált. Elmondta, hogy meg akarják tenni valami kulturális főnöknek a tévébe, és hogy mi a véleményem. „Tamás”, kezdtem. „Ugye?”, kérdezte. „Te is tudod, mit mondok”, feleltem. „Oké, tehát nem!” „Nem a mi dolgunk. Nem a te dolgod. Biztos, hogy jól tudnád csinálni, de akkor sem.”
Nagyon gyakran megjelenik álmaimban, valamilyen módon kommunikálunk, úgy érzem, nyilvánvaló, hogy egy ilyenfajta együttlét nem tűnik el nyomtalanul. Itt most csak idáig merészkedem, de valójában távolabb tartok ennél. Az idő persze elmossa az emlékeket, de nagyon gyakran jelen van, ott van mindenben. Természetesen sokat kell róla beszélni, és ez nekem nem is esik nehezemre, de nem akarok úgy beszélni róla, hogy valami le van zárva. Egy jó barátja, a történész Hanák Gábor többször kért, hogy készítsünk egy nagy életinterjút Tamásról, de mindig visszautasítom, mert azzal valamit lezárnék. És nekem ez nem lezárt dolog.
Jól távozott, hála istennek, jól csinálta. Szerencséje is volt, de ő maga is akarta. Nagyon hozzátartozott a szereplés, és ebben is jól akart szerepelni. Ez neki számított, mert még a régi iskolához tartozott, még úgy nevelték, hogy nem mindegy, mit tesz az ember bizonyos helyzetekben. Ez végigkísérte az életünket, sokat tanultam tőle ebben is, ilyen téren egy korosztály voltunk.
Nemrég jártunk Körmenden az Európa Kiadóval. Különleges hely, az ország elzárt része, fantasztikus közönség van ott. Koncert után iszogattunk a szervezővel, aki lecsábította oda Tamást nagyon kevéssel a halála előtt. Mesélte, hogy fellépése után Tamás felé fordult, a szeme könnyes volt, és azt kérdezte: tudjátok, egyedül ki hiányzik innen? Tudom, hát persze. A Másik János. Hát nekem meg ő. A Cseh Tamás. Mai napig, ugyanúgy.
origo.hu
Magyar Péternek és az RTL-nek már nem fontos az árvíz
