Menthetetlenek

Az igazán jelentős írók sokszor szinte észrevétlenül érkeznek meg. Ritka a hirtelen-váratlan berobbanás, ciklonokhoz, tornádókhoz hasonló viharos megjelenés… Talán Petőfi volt az utolsó, aki így jelent meg a magyar szellem erőterében – a közelmúlt vagy éppen a jelen körülményei mostanában jó, ha némi lassú, észrevételben reménykedő elősündörgést tesznek lehetővé. Akiket meg – „kánonjogon” – innen-onnan „nyomnak”: finoman szólva „nem tartoznak vizsgálódásunk körébe”. Igazi írókra és – legfőképpen – a magyar szellem új, kiemelkedő reprezentánsaira gondolunk.
Tárnok Zoltán nevét szűk belső kör már évtizedek óta ismerheti, évtizedek óta az írószövetség folyóirata, a Kortárs háza táján fellelhető alkotó ő, eddig öt kötete jelent meg – ám ezt a hatvannyolc éves, derűs tekintetű férfit, aki a gályarab és a vadkapitalizmus bérmunkása közötti lenge átmenetként olvasószerkesztői munkakörben nemzedékek egész sorának dolgozatait bogarászgatta át: mostanáig csak kevesen tarthatták a mai magyar próza egyik legnagyobb élő mesterének. Áttörést persze nem, de talán némi fordulatot hoztak Hornyik Miklós sorai, aki néhány hónappal ezelőtt a nagy nehezen megjelent gyűjteményes Tárnok-kötet, a Távolodva ajánlásában ezt írta: ő „a magyar közérzet egyik leghitelesebb megfogalmazója. (…) Szuverén művész, a mi földünkön igazán senkihez sem hasonlítható”.
Manapság nem akárkiről és nem akármiért írnak efféléket. Tárnok írásait meg éppen elég elővenni és elolvasni, hogy az ember pontosan úgy járjon, miként Bálint György, miután becsukta egy addig ismeretlen, távoli nép, a japánok költőinek antológiáját: fel-alá járkál sokáig, és hirtelen nem is tudja, mi az oka erős felindulásának. Az Életünk júniusi számában Alexa Károly és Bokányi Péter Tárnokról beszélget, megállapítva egyebek mellett, hogy „könyörtelen figyelem és világértés” jellemzi írói világát. Kell vajon több a nagysághoz? – tehetnénk hozzá ábrándosan, de persze tudjuk: az ügy ennél sokkal bonyolultabb, különösen a Kárpát-medencében. „Elmond olvasóinak egy köznapi történetet. Elmondja azt, hogy mi történt velünk a XX. század második felében, mi esett meg velünk, magyar alattvalókkal, magyar mellékszereplőkkel, magyar vesztesekkel e szomorkás kis országban.” Hornyik Miklós soraihoz hozzáfűzendő: ami velünk megesett, mindig a magyar univerzum megalázottjaira és megszomorítottjaira, olyan alakokra vonatkozik, akik így vagy úgy, ahogyan Alexa írja, „menthetetlenek, csak ábrázolhatók. Ábrázolandók. És ettől válnak felejthetetlenné”. Ám ne higgye senki, hogy csupa kisember, „mindössze” a társadalom jelentéktelen figuráinak színes, nyomorúságos panoptikuma lelhető fel a Tárnok-epikában! A szívszorító részvét és a könyörtelen figyelem kemény szorításában a magyar világ „kiemelt” figuráinak sorsa is ott örvénylik, egyetlen, mindenekfölötti oltári szentség – a humanizmus – szellemében. Elég ehhez csupán két Tárnok Zoltán-művön végigpillantanunk.
A Távolodva című kötet egyik csúcsteljesítménye a Szemközt a lelátó című írás, az Életünk emlegetett számában olvasható a Kereszt a falon című, ugyancsak remek Tárnok-opus. Mindkettő természetesen a magyar megalázottak és megszomorítottak csarnokából való ábrázolatokat szaporítja: az első hőse a kültelki származású, híressé lett, nagy tehetségű futballista, akinek felemelkedéséből és aláhullásából, látványos, minden ízében „mélymagyar” karrierjéből és szintén tipikusan „kárpátiai” rondabugyrokat idéző elzülléséből bomlik ki elénk a honi sorsváltozatok egyik darabja. A másodiké az önerejéből felkapaszkodott, tizenhét éves korától prostituáltként élő és a tiszta emberi világot istenítéletes sorstragédiák kíséretében megízlelő nő, akinek tündöklése és bukása igenis összevethető a focistáéval. Ne feledjük: a XX. század második felének Magyarországán a focista és a prostituált egyaránt a népszórakoztatás sajátos eszköze és különleges reprezentánsa, az egyik hivatalosan támogatott-futtatott, a másik megtűrt-elfogadott. Ami viszont megdöbbentően közös bennük, az Tárnok Zoltántól tudható meg. Ez a magával ragadó szellemi teljesítmény titka: olyan társadalmi-történelmi összefüggésrendszerbe helyezni látszólag egymástól független emberi sorsokat, szomorúan hétköznapi és lehangolóan egyedi történéseket, amelyek általános érvényű kortörténeti freskót jelenítenek meg.
Lenyűgöző szépségű, hatalmas erejű lélekábrázolás, érzékletes, hajszálpontos nyelvezet egyetlen fölösleges szó, mondat nélkül. Bámulatos ember- és valóságismeret, kristályosan tiszta szerkezet. Aligha túlzás kijelenteni: kiváló író van születőben – a „nagy” jelzőtől nem holmi óvatoskodó illedelem okán, inkább írót és művét örökké relativizáló sanda pályatársi okoskodások (és hasonlók) miatt tartózkodnék. Ki kell jelenteni azt is: bizony Déry Tibor és Móricz Zsigmond neve jut eszébe az embernek, ha Tárnok Zoltán elbeszélői bravúrjaival találkozik. Ki-ki következtessen, amire akar!
(Tárnok Zoltán: Távolodva. Pytheas Kiadó, Budapest, 2011. Ármegjelölés nélkül.)