Mi a magyar?

A mi sorsunkról intézkedett már a fegyverszünet 18-ik pontja: „A francia civil internáltaknak és túszoknak hazaszállítása kölcsönösség nélkül.” Végre volt egy pont, ahol a „kölcsönösséget” nem alkalmazták ránk! Börtönünk vaskapuját még résnyire sem nyitották meg, ellenkezőleg, még jobban ránk csapták. Pedig milyen könnyű lett volna azt mondani, hogy most, mikor az ellenségeskedések megszűntek, menjünk ki egy kissé a sziget lakatlan részeire, a vigasztaló tengerpartra őrök nélkül, hogy kissé megízleljük az életet, amelyet a szuronyos katona árnyéka többé már nem takar. Nem enyhítettek semmit sem sorsunkon. Levelünk, csomagunk, pénzünk már úgysem érkezett, de ha valami mégis hozzánk tévedt, az ellenőrzés vele szemben éppen olyan szigorú volt, mintha kint tovább folyna a háború. A kapu alatt továbbra is fegyveres katonák álltak, nélkülük túl a citadellán egy lépést sem tehettünk. Sőt, bezáratásunk annyival súlyosbodott, hogy a győzedelmes ország hatóságai most már azokat a jogainkat sem vették tekintetbe, amelyeket foglyok számára a kölcsönösség alapján az amúgy is nagyon halványan működő emberséges szempontok rendeltek el…
November vége felé rendelkezés érkezett, hogy a svájci–francia orvosi bizottság által beteglistára felvett internáltakat indítsák útnak. Nem tudom, kísérték-e ezt a rendelkezést bizalmas utasítások. Annyi tény, hogy negyvenhármunkat a fogolytábor francia katonaorvosa és Kohler úr előtt felsorakoztattak, s ez a két ember – a fogolytábor jelentéktelen katonaorvosa és a frankofil német volt szanatóriumi igazgató –, a nemzetközi orvosi bizottság döntésével nem törődve, közülünk csupán tízet jelölt ki a betegtranszportba. „Ez megy, ez nem megy” – pillanatok alatt folyt le életünk felett a döntés. Az orvos ujjának egy intése visszalökött még fél évre a fegyverszünet után a folyton fokozódó szenvedésekbe olyanokat, akiket háború alatt a legfelsőbb orvosi fórum beteglistára tett. A visszautasítottak között volt Tutschek, Katz, a két szegény őrült, s többen olyanok, akik néhány hét múlva meghaltak a fogságban, vagy akik későbbi szabadulásuk után már csak egy-két hónapot éltek övéik között…
De ki törődött velünk? Pusztulásunkért ki vonta volna felelősségre a győző Franciaországot? Nem voltunk hadvezérek, tisztek, előkelőségek. Még katonák sem voltunk. Egyszerű árnyékalakok a föld alatti börtön penészes falai között. A halál elfújhatott, mint pelyhet. Nem tudott volna róla senki… Messzi volt még az idő, amikor az ártatlanul szenvedők árnyékalakjai megvilágosodnak, utolsó sóhajuk életre kel, s vádol a szenvedés, amelynek okozását semmi sem mentheti!…
Minden különösebb lelki rázkódtatás nélkül vettem tudomásul én is, hogy nem visznek Svájcba. Erőm már nem volt nekem sem, a többieknek sem, hogy fellázadjak vagy védekezzek az utolsó fogsági tél ellen, amely úgy köszöntött ránk, hogy sem ruhánk, sem élelmünk, sem dohányunk nem volt, pénzt, híreket nem kaptunk hazulról.
Magyar társaimnak kísérteties soványságú, sápadt arca mint megválaszolhatatlan kérdőjel meredt rám: mi lesz velünk?… Majdnem mindig Valéryvel, Ványival, Berticcsel, Bajusszal és Szőkével voltam. Ezekben az egyszerű emberekben mégis több megnyugtató volt. Minden nem vált bennük tépelődéssé, gyötrelemmé. Még tudtak dolgozni, gyalulni, fűrészelni. És jó volt nézni a földre omló, fehér forgácsot, érezni az enyv szagát, látni, hogy valami, ha csak szerény fadoboz is, készül, lesz, alakot ölt…
(Kuncz Aladár: Fekete kolostor, 1931)