Murdoch megtépázott presztízse

Látszatra van valami különös abban, hogy milyen makacsul tartja magát minden lap címoldalán, minden rádió- és tévéhírműsor elején a múlt héten megszűnt News of the World körül kirobbant botrány. A lap bezárását sokan cinikus húzásnak vélik, azt mondják, hogy hamarosan újra megjelenik álszakállal, esetleg mint Sunday Sun, de persze továbbra is Rupert Murdoch médiabirodalmának tartománya gyanánt. Lehet, de nem valószínű. Az ügy túlságosan nagy felháborodást keltett, túl mély érzelmeket kavart fel. Annyi már megjósolható, hogy Murdoch News Corporation médiacsoportja nem fogja megvásárolni a BSkyB tévé konglomerátumnak azt a 61 százalékát, amely még nem az övé. A médiacézár nem várta meg, hogy hatóságilag akadályozzák meg az üzletet, maga vonta vissza ajánlatát. Ronggyá tépett presztízsének aligha használt volna, ha nemcsak azért tiltják le a vásárlást, mert monopolhelyzetbe juttatná birodalmát, hanem azért is, mert „az ügylet tárgyát képező médium erkölcsileg kifogásolható kezekbe jutna”. A nyolcvanéves üzletembernek már elég megaláztatást jelentett, hogy a parlament alsóházának médiabizottsága előtt kellett alázatosan bocsánatot kérnie – amihez még az a cirkuszba illő epizód is járult, hogy valaki behatolt a bizottság tárgyalótermébe, és egy tál borotvakrémet csapott Murdoch arcába. A tévé képernyőjén is látható jelenet csattanója az a pofon volt, amelyet az aggastyán ifjú és egykori kosárlabda-játékos neje kent le férje támadójának.
Mindez érdekes, talán még mulattató is volna, és semmi esetre sem adna akkora fontosságot az ügynek, hogy háttérbe szorítsa a közélet súlyos problémáit – a gazdasági helyzetet, a tervezett közszolgálati leépítéseket, az egyetemi tandíjak megháromszorozódását, az energiaárak ugrásszerű emelkedését, a betegellátó szolgálat bajait. Elvégre, ha jól meggondoljuk, a News of the World szerkesztőinek és munkatársainak évek óta tartó törvényszegései, ízléstelen és sokszor szívtelen szenzációhajhászása senkinek nem került az életébe, senkinek nem okozott anyagi kárt. Gyalázatos eljárás volt feltörni gyászoló családok hangpostáját, gyerekes és tisztességtelen eljárás volt a királyi udvar telefonbeszélgetéseit lehallgatni, hogy részletesen beszámolhassanak Vilmos herceg térdének állapotáról, aljas dolog volt betörni egy meggyilkolt kislány mobiltelefonjának üzeneteibe.
Vannak, akik úgy érzik, hogy a News of the World – és általában a bulvársajtó – ízléstelen, erkölcstelen, sok esetben törvénysértő tevékenysége legalább annyira írható az olvasók, mint az újságírók és a szerkesztők számlájára. Elvégre a laptulajdonosok, a szerkesztők nem követelnének egyre több szenzációt közismert személyek magánéletéről, ha az olvasókat nem érdekelnék ezek a történetek. Még az a vélemény is el-elhangzik, hogy jobb elviselni a bulvármédia renitenskedését, mint béklyóba verni a sajtót. Ezzel a véleménnyel merőben ellenkezik az a felismerés, hogy túl soká bízták az írott sajtó elleni panaszok felülvizsgálatát a sajtó saját panaszkezelő bizottságára, a szakma saját erkölcsi bíróságára. Az igazság persze az, hogy az Egyesült Királyságban nagyon is léteznek olyan törvények, amelyek sújtják az újságírók, szerkesztők, lapkiadók törvényszegéseit, olykor még börtönbüntetéssel is. Alig van a világon még egy ország, ahol lapkiadók nagyobb összegeket fizetnek ki bírósági ítélet alapján megrágalmazottaknak, mint Nagy-Britanniában. Még arra is sok példa van, hogy újságírókat elítéltek, amiért nem voltak hajlandók megnevezni azokat a köztisztviselőket, akiktől bizalmas értesüléseiket szerezték.
A Times egyik köztiszteletben álló publicistája arra mutat rá, a közvélemény „műfelháborodása” is a szenzációhajhászó bulvársajtó műve, hiszen réges-rég köztudott: a lapok küldenek ki boldogtalan riportertanoncokat, hogy tapintatlan kérdéseket tegyenek fel bűncselekmények áldozatainak, házasságtörő politikusoknak, feleségverő labdarúgóknak pletykára éhes olvasóik kedvéért. Az sem újdonság, hogy ez az újságírói tevékenység nemcsak ízléstelen, erkölcstelen, hanem gyakran törvénybe is ütközik. A válasz erre az, hogy Káin és Ábel óta a gyilkosság sem új, mégsem lehet vállvonással tudomásul venni. Épp ellenkezőleg: ha túl gyakori a gyilkosság, jobban kell gondoskodni a közbiztonságról, és ha túl gyakoriak a média túlkapásai, akkor érthető, ha erőteljesebb szankciókat követelnek ellenük.
Mindez azonban csak arra magyarázat, hogy miért kerítenek ekkora feneket a Murdoch-ügynek a médiában. Ami foglalkoztatja az embereket, arról érdemes, sőt kell írni és beszélni. Az ügy igazi fontossága nem ebben rejlik. A miniszterelnöknek nem ezért kellett félbeszakítania afrikai útját, a parlamentnek nem ezért kellett rendkívüli ülést tartania. A baj az, hogy a brit társadalom bizalmi válságban van. Minden eleven demokrácia bővelkedik politikai, ideológiai, gazdasági ellentétekben, törésvonalak támadnak a legkülönbözőbb területeken, politikusok és követőik szidják egymást, de a társadalom többnyire nem nagyon vet ügyet erre a marakodásra. Csakhogy most sokkal többről van szó. Olyan általános bizalmatlanságról, amely veszedelmes lehet, mert könnyen hajlik a cinizmusra. És a bizalom megingása nem indokolatlan.
Nagy-Britanniában az újságírók csibészes elégedettséggel is elismerik, hogy a közvélemény nem tartja őket erkölcsi példaképnek. Cinkos hunyorítással vették tudomásul, amikor egy királyi herceg újdonsült, tapasztalatlan feleségét két újságíró tőrbe csalta: külföldi üzletembereknek kiadva magukat beszéltek vele, hogy a királyi család magánéletéről halljanak érdekes anekdotákat. A sajtó erkölcsi tartásába vetett bizalmat mégiscsak kipróbálja, ha újságírók magándetektívet bérelnek fel, hogy bizalmas telefonbeszélgetéseket hallgassanak le, ha orvul lehallgatják az afganisztáni harcokban elesett katonák szüleinek könnyes telefonbeszélgetéseit, mindezt szerkesztői utasításra. Ha drogot vagy robbanóanyagot csempésznek repülőgépekre, hogy aztán megírhassák, milyen laza az ellenőrzés, ha Észak-Írországban megállapodnak terroristákkal, hogy törvénytelenül emelt úttorlasznál tartóztassák fel a forgalmat, mert erről jó tévéműsort lehet készíteni.
Igen ám, de ez még csak a sajtó. De mi történt a választott képviselők iránti bizalommal, amikor kiderült, hogy mondvacsinált költségtérítési igényekkel, egyes esetekben közönséges adócsalással dézsmálták a közpénzt? Most aztán az ebből támadt bizalmatlansághoz járult az, hogy kiderült: amikor Andrew Coulsonnak meg kellett válnia főszerkesztői állásától a News of the World élén, jó ismerőse, az ellenzék vezetője azonnal alkalmazta média-tanácsadóként, és amikor a választás után miniszterelnök lett, a Downing Streetre is magával vitte. Ha pedig a jelenlegi munkáspárti ellenzék túlságosan bírálja Cameront ezért a puszipajtásságért, akkor a konzervatívok rögtön visszalőhetnek azzal, hogy annak idején Tony Blair, majd Gordon Brown is igen jó, meghitt barátságban volt Rupert Murdoch-kal. Mellesleg sosem teljesen világos, hogy ez a közeli kapcsolat politikus és laptulajdonos között kinek jobb. A politikusok félnek a sajtóbárók rosszindulatától, ám ezt könnyű eltúlozni. A lapok legalább annyira követik, mint amennyire befolyásolják olvasóik véleményét, hiszen aki sosem ért egyet azzal, amit olvas, az olyan lapot kezd majd olvasni, amelyikkel egyetért.
Talán még ennél is fájdalmasabb a csalódás a rendőrségben. Cameron a News of the World egykori főszerkesztőjét vette szárnyai alá, a londoni rendőrfőkapitány lemondásának egyik oka az volt, hogy ő meg a helyettes szerkesztőt tette meg tanácsadójává. A főkapitány első helyettese leállította a nyomozást a News of the World törvényszegései ügyében, és mindketten elnézték, hogy a News International, a News of the World közvetlen gazdája rendszeresen fizet rendőrtiszteknek bizalmas információkért. David Cameron koalíciós kormánya, ha valami újabb kompromittáló tény nem kerül napvilágra, túl fogja élni a bizalmi válságot, és saját súlyos baklövését, hogy kitartott Andrew Coulson mellett. A miniszterelnök tekintélye azonban óhatatlanul csorbát szenvedett. A nyomtatott média olvasottsága négy év alatt huszonöt százalékkal csökkent, és a jelenlegi botrány aligha fog új olvasókat toborozni.
Továbbiak a 21. oldalon