Nehéz dolog a szeretet

A demokrácia emlegetése után a szeretet az, amit leggyakrabban reklamálunk, hiányát felemelgetjük, és szeretnénk mindenkit felebaráti érzésekre buzdítani. Szeretetre, összefogásra, egymás megbecsülésére meg a liberálisok által állandóan hangoztatott, de általuk sajátosan értelmezett emberi méltóság tiszteletére. Még tovább lehetne sorolni azokat az alapvető morális kategóriákat, amelyeknek a magyar társadalom ma, ha nincs is híjával, de nagyon nélkülözi. Hogy hol romlott el az egész, hol hagytuk el a hagyományos értékeinket, arról heves polémiák folynak történészek, moralisták, szépírók és nézeteiket fogcsattogtatva közlő ellenzőik között. Mert elromlott, az biztos. Az ötvenes évek egyik szlogenje a sok egyéb hazugság között az volt, hogy a „szocializmusban a legfőbb érték az ember”. Abban a rendszerben, amelyikben bárkit le lehetett csukni, felakasztani, földönfutóvá tenni, kitelepíteni, megbélyegezni, minden volt az emberi élet, csak érték nem.
Lehet, hogy akkor kezdődött? A bezárkózás, a túlélési technikák, a kiskapuk örökös keresgélése, a gyanakvás, a közgondolkodás, hogy minket mindig becsapnak, átvernek, megaláznak, nekünk mindenki csak rosszat akarhat, és hogy senkire nem számíthatunk magunkon kívül? A magyar lakosság ellen máig visszatérő vád, hogy a zsidók elhurcolásánál senki sem lépett fel az érdekükben, senki sem állt ki nyilvánosan mellettük. Arról ritkábban esik szó, hogy mi történt azok családtagjaival az ötvenes években, akiket egyik napról a másikra elhurcolt és letartóztatott az ÁVH. A barátok pánikszerűen menekültek a megbélyegzettektől, telefonon letagadták magukat, átmentek az utca túloldalára, megszakítottak velük minden emberi kapcsolatot. A kuláklista, amelyre a dolgos parasztok kerültek, egy életre megnyomorította családok ezreit. Gyermekeiket kitették az egyetemkről, később a középiskola is zárva maradt előttük, sőt a munkahelyükön is utánuk nyúlt az éber ÁVH. Az arisztokráciát kiirtották, börtönbe csukták, segédmunkássá degradálták. Ezek mind nem lettek soha kibeszélve, feloldva, mint ahogy az államszocializmus besúgó- és ügynökrendszere sem.
A rendszerváltással először is felejteni szeretett volna a társadalom. Felejteni és fogyasztani. Konzumálni, mindent, amiről lemaradt negyven évig. Ez a fogyasztás azonban nem a munkára alapozódott. Korunk hőse lett a pártkapcsolati tőkével nagy pénzeket szakító üzletember, az áfacsaló, adókerülő, törvénytelenül gazdagodó, vagy a bizniszelő, feketegazdaságban tevékenykedő életrevaló egyén. Azelőtt a gyerekek űrhajósnak vagy a rák ellenszerének felfedezésére készültek, ma tévésztárok akarnak lenni, VV-villában szerepelni, celebnek állni, győztesnek lenni az X-faktorban, esetleg brókernek menni, de mindenekfelett gazdagon és jól élni. Huszonéves fiúk mondják, hogy a lányok szóba sem állnak olyannal, akinek nincs autója, lakása, és nem keres jól. Az egész társadalmi közeg az aberráció felé nyomja az embereket. Annak idején a logikatanárom azt kérdezte: mi az összefüggés a kondenzált tejkonzerv és a női nem között? A formállogika válasza: mindkettő áruvá válik a kapitalizmusban. Akkor nagyot nevetett az évfolyam a most aktuális valóságon. A kereskedelmi televíziók és a bulvársajtó először levetkőztette a nőket, majd kilóra kiárusította. Közbeszéd tárgya a női mell kisebbítése, nagyobbítása, ki, mikor, hol vetkőzik, csókolózik a kamerának, meddig és mit fog még megmutatni. A női divat combtőtől mellig mindent a nagyközönség elé tár. Erre még rá is erősítenek a különböző realityshow-kban, ahol a nyíltszíni szeretkezés, a meztelen pózolás, az ösztönök szabadjára engedése egyenesen kötelező.
A bulvár nyíltan tárgyalja a celebvilág magánéletét, elnézve, sőt népszerűsítve, hogy az újabb kapcsolatért mindent oda lehet hagyni, csecsemőt, kisebb-nagyobb gyermekeket, férjet, feleséget, családot. Minden azt sugallja, csak magaddal törődj, semmi nem számít rajtad kívül. Ma nem a hagyományos család a népszerű, hanem a küzdelem a nemek semlegesítéséért és a különböző devianciák megszerettetéséért. Egyes szülő, kettes szülő, harc a homoszexuálisok házasságáért, a férfiak nővé operáltatásáért és viszont. A világ önmagából való kifordulását mi sem jellemzi jobban, mint hogy az Európai Unió is gyanús jelenségként kezeli a hagyományos családmodellt, és tiltja, hogy Magyarország ártalmatlan eszközökkel próbáljon tragikus demográfiai helyzetén segíteni. Egyre többször halljuk, olvassuk közismert emberekről, hogy nekik nincs gyerekük, nem is akarnak, mert nem fér bele az életükbe. Furcsa módon a jogvédők – feministák – nem azért hallatják a hangjukat, hogy ne az abortuszt támogassa pénzzel az állam, hanem alternatívaként a fogamzásgátló eszközöket, hanem az abortusz joga mellett agitálnak ezerrel. A metroszexuális férfi lakkozott lábkörmével és parfümözött hónaljával frigyre lép az edzőtermekben szálkásított, puffasztott szájú kebelcsodával, aki nyíltan vállalja, hogy eleddig teste eladásából éldegélt. Nem baj, mert a férjnek is volt néhány fiú barátja.
Csoda, hogy az emberek össze vannak zavarodva? Amikor Magyarországon alkotmánybírósági határozat biztosítja minden tizennyolc éves lánynak a művi meddővé tételét, ahhoz mit lehet hozzátenni? Shakespeare Macbethjében a boszorkányok jóslata soha nem volt aktuálisabb, mint ma: „Szép a rút és rút a szép, Sicc, mocsokba, ködbe szét.”
A jelenlegi kormány nagyon helyesen ismerte fel, hogy ebből az erkölcsi zűrzavarból a hagyományos család: anya, apa, gyerekek évszázados szövetsége lehet az egyik kiút. Nagyon meg kell gondolni az olyasfajta változtatásokat, amelyek a kisgyerekes anyákat vagy a terhes nőket érintik. Amennyiben a kormány megkönnyíti, ahelyett, hogy szigorítaná elbocsátásukat, nem mossa le magáról, hogy a szép szavakon túl nem nagyon cselekszik. Nagy a nyomás kormányon. Minden rendelkezés vagy intézkedés, ami a családok gyarapodását, fennmaradását segíti, óriási össztüzet kap a liberális média felől. Van ebben az országban néhány száz fanatikus, akiket kizárólag a zsigeri gyűlölet vezérel. Nem titkolt céljuk, hogy ne sikerüljön semmi, amitől a nemzet talpra állhat, és segíthet abban, hogy kikapaszkodjon a morális és gazdasági gödörből. Nehéz ilyen ellenszélben arról beszélni, hogy csak erős nemzet képes talpon maradni, s a munka a boldogulás alapja. A közembert nem foglalkoztatja sem a nemzet megmaradása, sem felvirágzása. Amíg nem heccelik folyamatosan minden változás ellen, addig saját boldogulásával foglalkozik.
A munkavállalói kör kiszélesítése például megdöbbentő ellenállásba ütközik, az ellenzéki sajtó munkatáborokról és rendőrfelügyelőkről vizionál. Arra biztatják a munkanélkülieket: ne vállaljanak munkát, csak mert az Orbán-kormány kínálja ezt az utat. A 168 Óra kimerítette a miniszterelnök Mussolinihez hasonlítgatását, most egy Himmler-könyv szemlézésekor fontosnak tartották megemlíteni, hogy a náci Németországban koncentrációs táborba zárták azokat, akik munkanélküliként kétszer visszautasították a felajánlott munkahelyet. Értjük. Nehéz dolog a szeretet. Nem járnak rá jó idők. Az emberek hamarabb gyilkolnak, hamarabb tesznek rosszat magukkal és másokkal, mint hogy szeretnék egymást. Jelen állapotunkban semmi nem ösztönöz egymás szeretetére: gyarlóságra, önzésre, irigységre, önpusztításra, állat- és emberkínzásra annál inkább. És ez akkor is így van, ha a PC nevében erről csak tragédiák után kezdünk beszélni.