Nemzeti erőforrás

Egy nagyobbacska kisváros, például Dombóvár vagy Hatvan lakosságáét is meghaladja az a lélekszám, amennyivel kevesebb magyar gyermeknek szólal meg az idei tanév kezdetét jelző becsengetés. A tavalyinál mintegy 26 ezerrel (!) kevesebb iskolás gyermek lesz hazánkban, olvasható a Nemzeti Erőforrás Minisztérium statisztikai osztályának – lapunkban ismertetett – előzetes becsléséből. Bizonyára nem könnyű gyűjtőmunka volna emellé összegyűjteni a népes magyar kisebbségek lakta szomszéd országok, Románia, Szlovákia, Szerbia és Ukrajna ide vágó statisztikai adatait, ám a vélhető kutatási eredmény csak tovább szomorítaná a Kárpát-medence ma is legnagyobb közösségének lelkét. Már azokét a magyarul (is) beszélő néptársainkét, akiket ez a hír egyáltalán érdekel. Végül is megvan mindenkinek a maga baja, nehéz megélhetést biztosító munkát találni, sokba kerül hosszabb távon kenyéradó szakmát kitanulni, felsőfokú végzettséget szerezni, a családok többsége szűkében van a pénznek, sokakat fenyeget a bank vagy közszolgáltató végrehajtója, az északi és déli szomszédságban élő őshonos magyarok gyermekeit egyáltalán nem könnyű anyanyelven taníttatni, Nyitrán vagy Újvidéken nem veszélytelen az utcán még magyarul beszélni sem.
A közölt számadatok szerint legtöbben a középiskolák padjaiból fognak szeptembertől hiányozni, a gimnáziumi és szakközépiskolás diákok létszáma több mint 14 ezerrel csökken, az általános iskolákba hét és fél ezerrel kevesebb gyermek fog járni, mint tavaly. A pedagógustársadalmat aligha érheti meglepetésként, hogy mindezzel egyenes arányban több mint kétezer tanító és tanár válik „fölöslegessé”, és nincs az a tiltakozás, sztrájk, amitől több, munkát adó nebulót remélhetnének. Érdekes, hogy az óvodákba az eddiginél kétezerrel több apróságot vihetnek ősztől a szülők, e növekedési trendet azonban erősen beárnyékolják a tavalyi, és az idei első negyedévi születési adatok: még soha ilyen kevesen nem jöttek világra Magyarországon.
Idáig érve az írásban, feltettem a kérdést magamnak, mit akarok mindezzel mondani, üzenni másoknak, akikhez e sorok eljutnak? Honnan hová próbálok magam is eljutni e rövid jegyzettel és e száraz adatok, tények idézésével? Volt szerencsém ismerni Fekete Gyulát (1922–2010), aki évtizedeken át, a hivatásos szociológusokat és demográfusokat – a politikusokról nem szólva! – megszégyenítő kötelességtudattal, alapossággal, kitartással és eréllyel írta, mondta, ismételgette és mennydörögte, hogy hová fog vezetni a gyermekekről, az igazi, kellő létszámú családról való lemondás a másféle javak, előnyök, örömök előnyére. Éljünk magunknak? – kérdezte az író 1972-ben megjelent szociográfiai munkájának címében, a kerek húsz évvel később már kannibáloknak nevezett magyar véreitől, akik az elmúlt négy-öt évtized alatt valóban elfogyasztották e nemzet fizikai, genetikai jövőjét. Mit szóljak ehhez én, két jócskán felnőtt gyermek apjaként, amikor iskolás korom óta tudom, hogy egy adott populációnak a puszta természetes fennmaradásához legalább 2-3 gyermeknek kell megszületnie családonként a statisztikai átlag szerint. Szomorú vagyok, látván az évről évre bezáró falusi iskolákat, és számolok a büntetésemmel, hogy nem lesz unokám.
Mindez, a népességfogyás nem csak az én és mások személyes ügye. Az a nemzet, ország, lakosság, amelyik nem képes önmagát reprodukálni, az megöregszik, azután elfogy és átadja a helyét másoknak a térképen és a történelem színpadán. Jól kitalált címe, megnevezése a szóban forgó intézménynek, hogy a „nemzeti erőforrásokért” felelős minisztérium. A legfőbb közösségi erőforrás pedig – fizikai, szellemi és lelki értelemben egyaránt – az ember. A gyermekember.