(örült-e Horger Antal úr )

Én nem tudom, van-e értelme elgondolkozni egy közel kilencven évvel ezelőtt történt eseményen. Mondhatni, okulásul szolgálhat-e számunkra, a jelenleg gőzerővel folyó konzervatív-liberális kultúrharc szempontjából, az a brutális összeütközés, amely a kitűnő nyelvészprofesszor, a szegedi egyetem dékánja, Horger Antal és József Attila között 1925-ben lezajlott. Azt szükséges azonban megemlítenünk, hogy a Horger név a költő révén került be az irodalomtörténetbe, a professzort nem tudományos munkássága, hanem a Születésnapomra című vers tette halhatatlanná, ha nem is a legjobb földi értelemben.
A dékán két tanú jelenlétében közölte a költővel: megakadályozza, hogy tanári diplomát szerezzen. Ezt a döntését lényegében mint konzervatív hazafi hozta meg, mivel József Attila Tiszta szívvel című versében olyan sorokat írt le, amelyek a profeszszor szerint alkalmatlanná tették a jövő nemzedék nevelésére. Tehát erkölcsi fölénnyel lépett fel, intellektusát, irodalmi ízlését világnézeti okokból félretéve. Azt látjuk tehát, hogy egy konzervatív és nemzeti érzelmeiben sértett, dühödt, hatalmaskodó személy, telve küldetéstudattal érvényesíti vélt igazát és akaratát. Az ominózus sorok így hangzanak: „Nincsen apám, se anyám, / se istenem, se hazám… / Tiszta szívvel betörök, / ha kell, embert is ölök… / Elfognak és felkötnek / áldott földdel elfödnek / s halált hozó fű terem / gyönyörű szép szívemen.” A dékán figyelmét nyilván elkerülte, hogy ez a hangulat mennyire emlékeztet a világirodalom egyik legnagyobb költőjének, Villonnak egy versére (nem beszélve arról, hogy őt nem fiktív bűntény miatt vonták felelősségre).
Jelenleg a kulturális trend Európában nagyon távol áll attól, hogy konzervatívnak, hazafiasnak, netán istenesnek lehessen tekinteni. Ellenkezőleg. Egy tabudöntögető folyamat zajlik, amely jellegénél fogva egyáltalán nem mond ellene a politikai korrektségnek, sőt, éppenséggel kiegészíti azt. A kulturális botrány régóta erénynek számít. A klasszikus színház a maga tradicionális felfogásában immár nem létezik. Persze a konzervatív létfelfogással való szembefordulást csak akkor lehet művészeti értékként tudomásul venni, ha különleges tehetség áll mögötte. Horger Antal konzervativizmusa épp itt bukott el, s éppen ezért áll elrettentő példaként előttünk. Ugyanis a művészt nem minősíti sem liberális, sem konzervatív világnézete, ugyanígy avantgárd volta vagy a hagyományokhoz való ragaszkodása sem. Csakis a tehetsége. Legyen emögött bármiféle hit, meggyőződés, életfelfogás, legelsősorban, már-már abszolút mértékben, csakis a minőség számít. A kultúrpolitikusnak is mindig ezt kell mérlegelnie, mint ahogy így (és helyesen) történt például a Nemzeti Színház igazgatójának esetében.
Persze a tehetség önmagában nem jogosít fel senkit arra, hogy úgymond, provokálja a közízlést, netán a közerkölcsöt. Az igazi tehetség éppen arról ismerszik fel, hogy az általa vélt igazság és erkölcs határait sohasem lépi át. Nem öncélú tehát, s ha netán szembefordul azzal, amit ő maga rossznak tart, nem alattomos hátsó szándékkal teszi, amit világnézete, netán politikai hovatartozása vezérel. Hiszen éppen ez az, ami ellentétes az úgynevezett öntörvényűséggel és a művészi szabadsággal. A konzervatív kultúrpolitikus, aki tiszteli és képes felismerni a tehetséget, nagyon helyesen jár el, ha óvja, s ha kell, inti is. Hiszen egyikük sincs a világban egyedül, s egyikük birtokában sincs az abszolút igazság.
Hogy a könnyen ítélkezők öröme hosszú távra szól-e, én nem tudom…