Politikai drámák és globalizáció

A csütörtökön megkezdődött montreali nemzetközi filmfesztiválon előbb globalizációellenes kanadai nyitófilmet vetítettek, majd politikai ellentétektől feszülő drámákat láthatott a közönség. A kígyózó sorok azonban a könnyedebb filmek előtt is általánosak.

Nem is lehetett volna stílusosabb a montreali nemzetközi filmfesztivál első néhány napja, amely a kortárs kanadai filmgyártás egyik nagy alakjának, André Forcier-nak a globalizáció ellen állást foglaló Coteau Rouge című alkotásával indult, majd gyors egymásutánban több film is kiélezett politikai konfliktusokat, vallási konfrontációkat idézett meg.
Az A kategóriás fesztivál nyitóeseménye hamisítatlan québeci rendezvény volt. A francia ajkú tartományban látványosan szembehelyezkednek a torontói mainstreammel, világfesztiváljuk valóban a világ filmgyártásából igyekszik minél nagyobbat meríteni, s a francia öntudattal lépten-nyomon szembesül az ember. A fesztiválnyitón például minden megszólaló franciául beszélt, és a szponzorokat leszámítva egyetlen beszédet sem fordítottak angolra. Ha másért nem, ez a munkásságáért az este folyamán díjazott Ginette Reno miatt szerencsés lett volna. A többek között a Mambó olasz módra és a Léolo című filmben maradandót nyújtó művésznő nem is színészként, hanem francia nyelvű énekesként híres. A megnyitógálán az amerikaiak nagydíja elismerést a fesztiváligazgatótól, Serge Losique-tól átvevő Reno szemmel láthatóan meghatottan mondott köszönetet, miközben a közönség perceken keresztül felállva ünnepelte.
Hangosan és jól szórakozott a nagyérdemű André Forcier legújabb, s ez idáig legkommerszebb filmjén, a Coteau Rouge-on is. A nehéz természetéről és kísérletező filmjeiről egyaránt ismert alkotó egy kis közösség életén és abszurd kalandjain keresztül foglalt állást a globalizáció ellen. A kertvárosi lakosok a maguk eszközeivel igyekeznek mindent elkövetni, hogy házuk helyére ne épülhessenek többlakásos bérházak. A pénzéhes vállalkozó kapitalista törekvése miatt nemcsak megérdemelt büntetését kapja meg, hanem közvetve egy szétszakadt családot is újra összehoz. A morbid, bizonyos jeleneteiben obszcén alkotást szemmel láthatóan értékelt a helyi közönség, pedig a szertelen történet, a hiányos színészi játékok és a megvalósítás módja óhatatlanul is tucatszámra készülő tévéfilm benyomását keltette.
Ennél figyelemreméltóbb volt két valláspolitikai alkotás, a Joel Fendelman és Patrick Daly páros rendezte amerikai független film, a David, valamint Eran Riklis európai koprodukcióban készült Playoffja. Előbbiben egy New York-i arab kisgyerek akarva-akaratlanul is zsidó diákokkal keveredik egy jesivában, a Playoffban pedig a nyolcvanas évek elején egy egykori holokauszt-túlélő férfi visszatér Izraelből, hogy a nyugatnémet kosárcsapat szövetségi kapitánya legyen. Mindkét film meglehetősen körültekintően igyekszik a társadalmi konfliktusokat ábrázolni, s különösen a David fantasztikus gyerekszereplői nagy szerepet játszanak a hitelesség megteremtésében. Ám amíg a korrekt amerikai független film a felszínnél mélyebbre nem merészkedik az emigránstémában és az arab–zsidó konfliktusban, addig a Playoff nem is tudja teljesíteni vállalását. A széttartó történetben a nyolcvanas évek túl sok kimondatlan feszültsége koncentrálódik, s végül egyikre sem kap a néző megnyugtató választ.