Mi is az a testen kívüli élmény? Amikor valaki saját magát teljes fizikai valójában kívülről látja. Egynéhányan, akik a klinikai halálból tértek vissza, meséltek ilyesmiről – bár megvallom, kétkedve fogadom ezeket a beszámolókat. „Hol a másodvélemény?” – kérdezhetném szerkesztőként, de inkább azt mondom, mindez nem ad hozzá az élet nagy rejtélyeihez, és nem is vesz el belőlük semmit sem. Mondhatni, az igazság ideát van.
Hanem nekem is volt egyszer testen kívüli élményem: külső magam egy gépkocsiban várakozott, az autó pedig egy kapu előtt. A kapun túl egy ház volt, a házban pedig egy régi ismerős, aki ilyen-olyan okból és igazán saját hibáján kívül, ha rövid időre is, de hirtelen a bulvársajtó célkeresztjébe került.
Kétségbeesetten hívott telefonon. Az óvodából, ahová kisfia járt, megszerezték a mobilszámát, lenyomozták a lakcímét, és most kinn, a kocsiban várt az egyik levakarhatatlan riporter, hogy legalább két szót kicsikarjon tőle. Két szót, amelyet, ha a riporter leírhat, szerkesztője is boldog lehet; két szót, amellyel másnap az újság több lesz versenytársainál; két szót, amelyből egyébként másnap estére már úgysem marad semmi.
Ne menj ki, ne mondj semmit, hajtogasd, hogy „nem nyilatkozom”! – ilyesféléket tanácsoltam, és megvallom, kicsit árulónak éreztem magam. Még akkor is, ha a házban reszketőt szerettem, a ház előtt várakozó riportert pedig mérhetetlenül gyűlöltem abban a pillanatban.
A riporter behízelgő volt, a barát bizonytalan, úgyhogy a hírlapíró alig fél óra múlva nem is két szóval, hanem egy egész mondattal robogott tova boldogan a szerkesztőségbe.
– A szemétláda – sziszegtem a telefonba, amikor megtudtam, mi történt, de a testen kívüli élmény miatt volt ebben némi elismerés is.
Bár magam is bulvárlapnál kezdtem az újságírást, szerencsére ez abban az időben volt, amikor az úgynevezett magyar celebvilág még csak néhány hagymázas képzeletű televíziós producer tervezőasztalán létezett. Vagyis azelőtt, hogy ezek a lapok a kilencvenes évek végén vérszerződést kötöttek a magyar kereskedelmi televíziókkal. Megállapodást arról, hogy az általuk feltalált valóság valódibb világ lesz annál, mint amit riportereik maguk körül látnak. Hogy az igazság eztán odaát lesz, és puha bőrfotelekben döntik majd el, mi is legyen odaát pontosan.
Így az akkori szerkesztők emiatt és zöldfülűségem okán is, megkíméltek attól, hogy mások magánéletében kelljen kutakodnom.
Hanem azt el kell ismerni, hogy a legnagyobb írók, újságírók között is akad, aki így kezdte. A híres angol drámaíró, Tom Stoppard például némi nosztalgiával emlékezik vissza arra az időre, amelyet a bristoli Western Daily Press nevű helyi újságnál töltött, amely a mezőgazdasági híradások mellett mindig is erős késztetést érzett a bizarr és furcsa sztorik közlésére. Maga Stoppard később egyik darabjában (Night and Day, 1978), emlékeit egyik szereplőjének szájába adva így ír erről: „Az emberek azt hiszik, hogy a bulvárlapokat egyébiránt józan ítélőképességű emberek állítják elő, akik némileg szégyenkeznek azért, amiért a legalantasabb igényeket szolgálják ki. Ez nem így van. Olyanok állítják elő, akik a legjobb tudásukat adják. Akik büszkék szakértelmükre, arra, hogy korlátozott számú, olcsó eszközeikkel kifényesítik a szart. Már elnézést. Tudom, miről beszélek, mert én is éppígy kezdtem, miközben mindezt csodáltam, és azon voltam, hogy olyan jó legyek, és felnéztem a Fleet Street sordíjasaira, akik olykor Londonból érkeztek, hogy a helyi nagy durranásról tudósítsanak.
*
Úgy gondoltam, ez óriási. Életem legnagyobb élményei közé tartozik, amikor egy lepukkant Ford Consulban ücsörögtem egy kertvárosi ház előtt, egy csomag mentolos cukorral és húsz szál cigivel, arra várva, hogy megcsípjek olyasvalakit – egy elvetemült főbérlőt vagy egy szökött focistafeleséget –, aki jó lehet egy címlapnyira a felejtés és felejtés között.”
A Stoppard által emlegetett Fleet Streeten – vagyis abban az utcában, amely egészen a nyolcvanas évekig hagyományosan a londoni sajtó központja volt, de amely név, bár már csak kevés lap és hírügynökség működik ott, továbbra is a brit média szinonimájaként használatos – most áll a bál.
A „mulatság” nem most kezdődött, hiszen az Egyesült Királyságban már évek óta ismert, hogy főként bulvárlapok újságírói cikkeik elkészítéséhez előszeretettel vesznek igénybe egyértelműen etikátlan és egyben törvénytelen szolgáltatásokat. Az egyik legnépszerűbb ilyen, egyszerű svihákságnak aligha minősíthető bűncselekmény a mobiltelefonok hangpostafiókjának feltörése volt: a királyi család egyes tagjaitól politikusokon át rivaldafényre éppenséggel sosem vágyó, de személyes tragédiájuk okán odakerült emberekig sok mindenki beleesett a szórásba. Hogy mennyire kiterjedt gyakorlatról volt szó, jól mutatja, hogy a Fleet Street egyik legismertebb ilyen illegális szolgáltatójánál, Steve Whittamore magánnyomozónál 2003-ban tartott házkutatás során 305 olyan újságíró elérhetőségét találták meg, akik igénybe vették munkáját. Mr. Whittamore munkája pedig abból állt, hogy kapcsolatain keresztül a rendőrség vagy a telefontársaságok adatbázisaiból lakcímeket, telefonszámokat, híváslistákat szerezzen meg a megrendelést feladó riporterek számára, vagy éppen nem kifejezetten neki szánt mobiltelefon-üzeneteket hallgasson le.
Mindezt persze pénzért.
A szolgáltatásért a legnagyobb lapok fizettek, köztük a Daily Mirror, a News of the World, a The Sunday Times és a The Observer. (Utóbbi azért is érdekesség, mert a The Observer című hetilap gyakorlatilag a Guardian vasárnapi számaként funkcionál – bár szerkesztősége független az anyalapétól –, márpedig a Guardian volt az a lap, amely évek során szívós munkával ezt az elképesztő hálózatot olvasói előtt feltárta.)
Frivol vonása az ügynek, hogy az előkerült dokumentumok szerint újságírók is a célkeresztbe kerültek. Az egyik jellemző történet a Private Eye nevű oknyomozó lap szerkesztőjével esett meg. Ian Hislopot azért kezdte el titkos számán zaklatni egy paparazzo, mert a lap cikksorozatban tárta fel, miként sérti meg gátlástalanul mások privát szféráját a hírhedt fotóriporter.
Nick Davies, aki a Guardianben először robbantotta az illegális módszerek ügyét, és évek óta kitartóan tudósít a fejleményekről, egyik cikkében így idézi Hislopot: „Elképesztően bosszúálló volt. Megvolt neki barátaim és családtagjaim listája. Még a bankmenedzserem telefonszámát is ismerte. Felhívott, és csak annyit mondott: „megvan a számod”, amely titkos szám volt. Ez akkor volt, amikor Londonban éltünk. Amikor kiköltöztünk, akkor az új házunkban is felhívott. Információt akart rólam gyűjteni. Elég rémisztő volt, hogy valaki csekély összeg ellenében az emberről mindezekre az adatokra szert tehet.”
Hogy a Private Eye nem éppen szívbajos szerkesztője is „rémisztő” tapasztalatról beszél, jól mutatja, hogy a londoni sajtó itt valóban átlépett egy határt. Olyan határvonalat, amelyet a legjobb, legrámenősebb riporterek sem lépnek át, hacsak az a lap, ahol dolgoznak, nem kényszeríti erre őket. Márpedig a jelenlegi botrány lényege ez: nem egyszerűen újságírók magánakciójáról volt szó, hanem olyan ügymenetről, amelyet egyes újságoknál feltételezhetően legkevesebb eltűrtek, vélelmezhetően bátorítottak, olykor gyaníthatóan megköveteltek.
Hogy miért pont a News Corporation egyik gyöngyszemének számító, 168 éves News of the World nevű bulvárlap húzta le végül a rolót a botránysorozat miatt, az már inkább bizonyos politikai, üzleti és kulturális érdekek együtthatója.
Murdoch pár évtized alatt valóban világméretű sajtóbirodalmat hozott létre: pályája folyamatos előremenekülés a nagyobb és még nagyobb felé, ami több esetben is pénzügyi összeomlással fenyegette a jelenleg jövedelmező News Corporationt: átláthatatlan kereszttulajdonlások, kölcsönök, már-már uzsorahitelre emlékeztető befektetői pénzek. Egy szervezet, amely valószínűleg saját súlya alatt roskadna össze, ha nem tud tovább növekedni.
A London Review of Books – a Rupert Murdochról írt két új könyv kapcsán – 2004-ben terjedelmes írásban vázolta fel ezt a karriert. A cikk egy helyen megjegyzi: „Amikor [Murdoch] felesége, Anna beadta a válókeresetet, és megkérdezték tőle, mekkora lehet férjének vagyona, nem tudta megnevezni, miből áll ez a vagyon. Murdochnak ugyanezt a kérdést tették fel, és ugyanezt a választ adta. Az a fura az egészben, hogy talán igazat is mondott.” Egy látványosan terjeszkedő és a helyi politikai viszonyokat agresszívan befolyásolni kívánó médiavállalkozásnak pedig világszerte sok ellensége volt és van.
Ennek egyik oka a nyolcvanas évek kultúrháborújáig vezethető vissza. A brit média felfokozott érdeklődése a News of the World-sztori iránt magától értetődő, az amerikaié – látszólag legalábbis – kevésbé. Hogy az amerikai CNN órákon át élőben közvetítse Rupert Murdoch és fia, valamint Rebekah Brooks, a News of the World már csak óvadék ellenében szabadlábon lévő egykori főszerkesztőjének parlamenti meghallgatását, ez nem híradás – ez elégtétel. Elégtétel annak a liberális médiának, amely évtizedekig nem tudott mit kezdeni Murdoch adócsökkentést követelő lapjaival, amelyek szalagcímei és sztorijai elsősorban az Egyesült Királyságban az alsó középosztály vágyaira és félelmeire építettek. A médiamágnás elsődleges célja ezzel a programmal persze az üzlet volt, hogy az évek során médiavállalkozásai – amelyek világméretű kreatív könyveléssel egyébként is agresszív „adóoptimalizálásra” törekedtek – egyre kevesebbet fizessenek a különböző országok államkasszájába.
A folyamatos adócsökkentésért folytatott kampány azonban találkozott a kultúrháború konzervatív forradalmával: a középosztály nemcsak azért tapsolt az elképzelésekhez, mert abból érezhető haszna származott, hanem azért is, mert e programok azt ígérték, hogy adóikból eztán nem finanszírozzák azokat az értelmiségieket, egyetemi helyeket, alapítványokat, állami és magánprogramokat, civil szervezeteket, egyéb haveri köröket, amelyek épp az általuk fontosnak tartott értékek lerombolására vagy nevetségessé tételére, elegánsabb szóval élve „dekonstruálására” törekedtek.
Talán nem merész kijelentés, hogy a liberális média sosem találta meg ennek ellenszerét – aminek csak egyik következménye az amerikai költségvetés mérhetetlen eladósodása és a kongresszusban most zajló, a kölcsönplafon megemeléséről szóló, lassan bohózatba illő vita. Legalábbis kiérezhető mindez a CNN és a The New York Times lelkesedéséből, ahogy erről a végjátékról tudósítanak. (Az amerikai The Washington Post csütörtökön robbant sztorija, miszerint a The New York Times és a Guardian – minketten a Murdoch-lapok konkurensei – titokban együttműködött a Murdoch-lap szétzúzásában, ennek tükrében nem meglepő.)
Pedig igazából a The New York Times kiadója sem viselkedik ma már nagyon másként a médiapiacon, mint azok, a Nick Davies által egyszerűen csak „szatócsnak” nevezett óriásvállalatok (egyik mintapéldájuk maga Murdoch), amelyek a nyolcvanas-kilencvenes években felvásárolták az Amerikában addig jellemzően helyi, sokszor családi tulajdonban álló városi, regionális lapokat, azokat az újságokat, amelyek az ottani szabad sajtó gerincét adták – mindkét értelemben. Elég a The Boston Globe-ra, a hetvenes-nyolcvanas évek amerikai keleti partjának egyik legizgalmasabb lapjára gondolni, amelyet a The New York Times kiadóvállalata vett meg, és züllesztett a hatékonyság jegyében sokkal takarékosabbá és szürkébbé.
A politikai okok egyértelműbbek. Ed Miliband, a brit Munkáspárt ifjú titánja elérkezettnek látta az időt, hogy egyszerre indítson támadást a Munkáspárttal ismét ellenséges Murdoch nagy-britanniai lapjai és a konzervatív David Cameron miniszterelnök ellen, aki volt olyan meggondolatlan, hogy a News of the Worldnek a lehallgatási ügyekben korábban már súlyosan kompromittálódott és ezért a lap éléről távozni kényszerült főszerkesztőjét, Andy Coulsont tette meg kommunikációs főnökévé. Miliband számára mindez nem csupán Cameron szétzúzására esély, hanem a Murdochkal szintén kompromittálódott Labour újrapozicionálására is.
Ed Miliband keze nincs megkötve ebben az offenzívában, hiszen Tony Blair és Gordon Brown volt munkáspárti miniszterelnökökkel ellentétben nem ápol „különleges” viszonyt a médiamogullal. A kapcsolat a Munkáspárt és Murdoch között 1995-ben kezdődött, amikor Tony Blair – emlékiratainak szóhasználatával élve – „az oroszlán barlangjába” merészkedett, elfogadva Murdoch ausztráliai meghívását. Akkoriban az volt az általánosan elfogadott nézet, hogy Murdoch lapjai, például az igen közönséges, de rendkívül olvasott The Sun ellenében a Munkáspárt nem tudja megnyerni a választásokat. Az egyezség megköttetett, Murdoch sajtója támogatta a Labourt, Blair és pártja 1997-ben megnyerte a parlamenti választásokat.
Bár Murdoch és az „új” Munkáspárt álláspontja sok-sok ügyben eltért egymástól, az iraki háború megindításának szükségességében, Izrael feltétlen támogatását, valamint a „terror elleni háború” részletkérdéseit illetően azonosak voltak az álláspontok. A jó viszony, amelyet később egy ideig Blair utódja, Gordon Brown is ápolt a médiabáróval, csak évekkel később romlott meg. Azt követően, hogy Murdoch megvonta médiatámogatását a párttól. (Sokak szerint ennek köszönhetik igencsak hajszálon múló győzelmüket a legutóbbi, 2010-es választásokon a toryk és David Cameron.) Amikor pedig kiderült, hogy a News of the World riporterei Brown telefonos hangpostafiókját is célba vették, bankszámlájáról, valamint családja egészségügyi dossziéiból is adatokat loptak, Brown lett Murdoch egyik legvehemensebb bírálója – annak ellenére, hogy korábban meghitt viszony jellemezte együttműködésüket.
Abban is lehet igazság azonban, hogy Murdoch világméretű médiabirodalma – a nyomtatott lapok súlya egyre kisebb benne –, a mindenáron való összeolvadás és növekedés stratégiája az internetes média épp ezzel ellentétes folyamataival (egyre többféle, egyre speciálisabb olvasói igény, célcsoport) a letűnt nyolcvanas évek világát tükrözi, és hogy emiatt e birodalom nyomásgyakorló képessége a politikában össze sem vethető a tíz évvel ezelőtti News Corporationnal.
Mindezek hozzájárulhattak ahhoz, hogy sokan úgy érzik, a korábban rettegett Murdochra megvan a kilövési engedély. Ez a telefonlehallgatási ügy – és ezzel nem szeretném csökkenteni a riporterek által elkövetett visszaélések súlyát – azonban kezd kissé aránytalannak hatni. Annak tükrében mindenképpen, hogy az amerikai és részben a brit média igazából nem emiatt küzd hitelességi válsággal évek óta. Hanem jelentős részben például az iraki háború előtt és alatt tanúsított propagandatevékenysége miatt – tisztelet a nem kevés kivételnek. A kormányzati propaganda szinte kritikátlan továbbadása (jellemzően névtelen források alapján) néhány hónap alatt rombolta le azt az ethoszt, amelyet a nixoni évek alatt az olvasók körében a tényfeltáró sajtó kivívott magának. (Hogy ez így lehetett, ebben nagy része van a „
origo.hu
Egy kecskeméti nő olyan hálás volt az orvosnak, aki megmentette az életét, hogy meztelenül ment be hozzá
