Szarajevói szilánkok

Filmfesztivál van Szarajevóban, képek mozognak tehát. Az utazóban közben persze óhatatlanul archív kockák is peregnek. Amerikában nagyjából mindenki tudja, aki élt már akkor, hogy hol volt és mit csinált, amikor megölték Kennedyt, vagy amikor repülőgépek belerepültekaz ikertornyokba. Tisztán emlékszem, egy budapesti lakásban ültem, amikor a televízióban megjelentek az első képsorok az ostromlott Szarajevóról. Az első reakciómra is: a szerbek fáradságos munkával most írják ki magukat már megint a civilizációból. Ratko Mladics (foglalkozására nézve tömeggyilkos) szavait idézem: Lőjetek rövid időközönként, amíg azt nem parancsolom, hogy hagyjátok abba. Addig lőjétek őket, amíg nem tudnak aludni, és ne hagyjátok abba, amíg az őrület határára nem jutnak. Lőttek hát, három éven át, a világ meg nézte hülyén. Az orvlövészek és az aknavetők tüzétől tizenegyezer ember meghalt, ötvenezer megsebesült. Lőttek, míg szét nem barmoltak egy hatszáz éves kultúrát. Jönnek a képek. A foszforbombáktól kiégett nemzeti könyvtár, felfordított villamosok között cikázó eleven célpontok, Nick Nolte masszívan piál a Holyday Innben, játékfilm, dokumentumfilm, híradórészlet, film, film, film. Megannyi aknaszilánk a város szívébe. De Szarajevó erős város. Ameddig lakói mindennel begyújtottak, mindent bevetettek és mindent megettek, az addig életösztön. Amikor viszont szépen felöltöztek, és elmentek egy szétlőtt étterembe, ahol természetesen nem volt kiszolgálás, s ültek és beszélgettek, az onnantól életerő. Milyen Mladics? Ülök Ahmo, a csirkekirály boltja előtt, és nézem a Ferhadijáról a Bascarsijára hömpölygő, szünet nélkül korzózó, megunhatatlan tömeget. A nők természetesen gyönyörűek, ezerszínűek, muszlimok, keresztények, zsidók, hiszen ez mégiscsak az európai Jeruzsálem. Szépek és kissé tétovák, bizonytalanok, pont olyanok, amilyennek alapesetben a férfiak szeretik őket. Hogy lehet ilyenekre egyáltalán lőni? Egyik kedvenc könyvemből, a Sarajevo Survival Guide-ból (Fama Production, Workman Press, New York) a túlélési technikák között megtudhatjuk azt is, milyen a modern szarajevói nő ostromzár esetén. Fát vág, humanitárius segélyt és kisebb vizeskannákat visz, nem jár fodrászhoz vagy kozmetikushoz. Karcsú és gyorsan fut. A lányok rendszeresen látogatják azokat a helyeket, ahol humanitárius segélyt osztanak. A legjobb tartalmú segélydobozokat felismerik a sorszámukról. Korán kelnek, hogy vízért menjenek, temetőkben gyűjtenek fát, és üdvözlik az új menekülteket. Tipikus, rezignált szarajevói humor. A modern szarajevói nő szerencsére azóta ismét jár fodrászhoz és kozmetikushoz. Üldöznek a sörgyárak, nyilván nem véletlenül. Ha Prágában járok, a Smichovban lakom, a Staropramen mellett, itt meg a Sarajevska Pivara mellett lett lakásom egy időre. A Konak utcai létesítmény szintén „háborús hős”, ugyanis a harcok alatt innen, a város legnagyobb hozamú és legtisztább forrásából kapták a lakosok és a kórházak is a vizüket. Az egyik ablakból a sörgyár kéményére látok, amely persze szakasztott mása ama nymburki híresnek, melynek tetejéről Pepin sógor buzdított haladéktalan mosómedve-vásárlásra, egy másikból a szemben lévő ház falára fújt feliratra. Free Palestine! Ők csak tudják.