Tipikusan olyan bűncselekmény az állatkínzás, amely ritkán áll önmagában, leginkább a bűnözői karrier egyik lépcsőfokának tekinthető. Köztudott, hogy a sorozatgyilkosok, a brutális elkövetők általában állatkínzó gyerekként kezdik, illetve a bűnügyi statisztikák szerint az állatkínzás szinte mindig együtt jár a családon belüli erőszakkal; az ilyen elkövető mindenkivel irgalmatlan, aki ki van szolgáltatva neki.
Infantilizmus, a morális értékrend hiánya, az intellektus alacsony szintje – sorolta az ügyész az elmeorvosi szakvélemény megállapításait a múlt szerdán elkezdődött állatkínzási büntetőper egyik vádlottjáról, a fiatalkorú Sz. Aladárról és tettestársairól a Győri Városi Bíróságon. A vád szerint a nevelőintézetben felnőtt Sz. Aladár 2010 októberében három társával együtt halálra kínozott egy kismacskát Sopronban. Lefújták gázspray-vel, felgyújtották, megrugdosták, a farkánál fogva többször a falhoz csapták, végül Sz. Aladár széttaposta bakancsával az állat fejét. „Először jó mókának tűnt, de aztán nagyon büdös lett, és nagyon sírt a macska” – fogalmazott a fiú, és elmondta azt is, közös ötletük volt, hogy „játsszanak vele”. Az egyik fiú azt vallotta: társa fújta le, és ő gyújtotta meg az állatot. Eredetileg úgy volt, hogy majd eloltják a tüzet, de a macska túl gyorsan égett. Szerinte Sz. Aladár végül azért lépett rá a fejére, hogy „ne szenvedjen”. A másik két fiú nem vett részt a kínozásban, csak nézték, de nem is akarták megakadályozni a történteket – magyarázta a vallomást tévő. J. Dénes és Sz. Aladár sem tudott válaszolni arra kérdésre, miért csinálták. Csak annyit mondtak a bírónak, mintegy magyarázatképpen, hogy közben szipuztak, öngyújtótöltő gázt szívtak. A bírónő megkérdezte, aranyos volt-e az állat. Mire Sz. Aladár közönyösen azt felelte, már nem is emlékszik, hogy nézett ki.
Az összesen nyolc vádlottat érintő büntetőperben nem az állatkínzás volt az egyetlen vádpont. A fiúknak lopássorozatért is felelniük kellett, Ausztriában és Sopronban is követtek el rendszeresen kisebb-nagyobb bolti lopásokat, 2010 januárjában és februárjában szinte minden napra jutott egy-egy bűncselekmény.
Van az aszódi nevelőintézet oltárán egy szobor, amely csodával határos módon menekült meg az oltárral együtt. A gyönyörű XIX. század végi épületegyütteshez tartozott egy ökumenikus templom is, amelyet a hatvanas években felrobbantottak, mert az akkori hatalom úgy látta, hogy nincs szükségük rá a növendékeknek. Az oltárt néhány dolgozó kilopta a pusztítás előtt, Domonyban őrizték, ma az intézet újonnan kialakított kápolnájában áll. Rajta a szokatlan szoborral, amelynek központi figurája Jézus. Jobbján rongyos, koszos, hosszú hajú, megtévedt fiúcska térdel. Jézus felemeli az ujját, mintha azt mondaná, figyelj rám! A balján kimosdatott, polgári ruhába öltöztetett fiú áll, akit immár megjavulva bocsát el az Úr. Szarka Attila igazgatóval ülünk a kápolnában, és arról beszélgetünk, vajon mennyi az esély arra, hogy innen valóban új életet kezdve lépjenek ki a fiúk. – Ha van valaki mellettük, aki miatt megéri tisztességes embernek lenniük, akkor sikerülhet – tűnődik az igazgató. Amikor 127 évvel ezelőtt megalapították az intézetet, a kor embere hitt abban, hogy lehetséges megjavítani a fiatal bűnelkövetőket, olyannyira, hogy az intézménybe nemcsak bírói ítélettel lehetett bekerülni, hanem a szülők, gyámok kérésére is, akik fizettek a gyermek neveléséért. Az elítélt és a befizetett növendékeket együtt nevelték, és nem tettek különbséget közöttük. A társadalomnak száz éve jóval nagyobb volt a megtartó ereje. Ma sokkal kevesebb a gyermek, mint akkoriban, de ez a kevés sokkal több bűncselekményt követ el, ezért az intézetnek most is 130 növendéke van.
„Javító, javító, javító, a javító / boldogító, szomorító, boldogító, szomorító” – énekelik a fiúk a javítós himnuszt, amelyet együtt írtak Farkas Gábor nevelővel a zeneterápiás csoportban. Ülünk körben a földön, párnákon, mindenki mond magáról néhány szót. Van olyan fiú, akinek nem okoz gondot kimondani, hogy rablásért van itt, mások csak arról beszélnek, hogy mi lesz, ha kikerülnek innen. Valamennyien dolgozni és tanulni szeretnének, a többség itt fejezi be az általános iskolát, sokan 4. vagy 5. osztály környékén kiestek a közoktatásból. A javítóban viszont tanulni kell, aki igyekszik, kedvezményeket kap, például hazautazhat a családjához – már akinek van ilyen. Az egyik fiúnak tiszta a tekintete, a másiktól megborzongok, mert nem egy gyerek néz rám, hanem a keménységnek és a ravaszságnak olyan elegye, amelytől végigfut a hátamon a hideg.
A jelenlegi törvények szerint 14-től 19 éves korig élnek itt fiatalkorú bűnözők, mindegyik bírósági ítélettel került ide. A javítóintézet abban különbözik a fiatalkorúak börtönétől, hogy itt a pszichológiai és pedagógiai segítségnyújtás, valamint a gyermekvédelmi szempontok érvényre juttatása az elsődleges feladat. Ez nem klasszikus büntetés-végrehajtási intézet, annak ellenére sem, hogy zárt, kimenni csak csoportosan lehet valamilyen kulturális, esetleg sporteseményre vagy éppen munkára. A munkára nevelés és annak az érzésnek a megismertetése, hogy a jól végzett feladat öröm, fontos pedagógiai eszköz, az igazgatói irodában szinte mindent – a falfestéstől a tárgyalóasztalig – a növendékek készítettek. Itt nincsenek cellák, a fiúk úgy élnek, mintha kollégisták lennének. Már száz évvel ezelőtt is többen kifogásolták, hogy túl „luxuriusan” van itt minden berendezve, de ez is a nevelés eszköze. Valamikor a nevelők is az intézményben laktak a családjukkal, osztatlan, közös térben, és a mindennapjaikkal, azzal, ahogyan éltek, beszéltek, öltözködtek, mintát mutattak azoknak a fiúknak, akik azelőtt talán soha nem láttak rendezett életvitelű családot. Most is sok mindenre meg kell tanítani őket, ráadásul mindig nevelő felügyelete alatt állnak, akár dolgoznak, akár tanulnak, akár fociznak.
Ez persze nagyon zavaró lehet azoknak a kamaszoknak, akik eddig kontroll nélkül éltek, sőt sokuknak 16–17 éves korára már családja, gyereke van, mégis ez a szoros felügyelet védi meg őket attól a sok szenvedéstől, amelyet a börtönökben, a cellák bezártságában erőszakoskodók okoznak a náluk gyengébbeknek. Abban a bíróban, aki ide és nem börtönbe küldi a fiatalt, és abban a nevelőben, aki itt dolgozik, él a hit, hogy megváltozhat, megjavulhat az, aki ide kerül.
A fiatalkorú bűnelkövetők túlnyomó többsége zilált vagy a funkcióját betölteni képtelen családból érkezik, sokan nevelőotthonban nőttek fel, másoknak annyira kriminalizált az egész famíliájuk, hogy már az apjuk, sőt a nagyapjuk is javítóintézeti növendék volt. Mielőtt idekerültek volna, senki nem beszélt nekik arról, hogy mi a bűn, és mi az a személyes felelősség. Sokan már 8–9 évesen apróbb bűncselekményeket követnek el, de míg be nem töltik a 14. évüket, nem vonhatók felelősségre. Így aztán hatalmas megrázkódtatás nekik, amikor hirtelen rendőrségi fogdában, előzetes letartóztatásban találják magukat olyasmiért, aminek azelőtt nem volt következménye. Ennél már csak az rosszabb, ha az elhúzódó jogi procedúra miatt évek múlva születik meg az ítélet olyan ügyben, amelyikre az elkövető kamasz már nem is nagyon emlékszik, ezért a büntetés pedagógiai eredményessége igencsak megkérdőjeleződik.
A győri fiúknál, akik a kiscicát bántották, az ítélet is kiemelte a teljes érzelmi sivárságot. Amikor az aszódi javító zeneterápiás szobájában ültem, figyeltem az arcokat: volt köztük sivár, és volt kész regény is. Farkas Gábor tanár úr szenvedélye, hogy minden tárgyból hangszert fabrikál: hordókat bőrözött be dobnak, porszívócsőből készített ősi ausztráliai hangszert, didgeridoot – van egy eredeti darab is, azt is kipróbálhatja mindenki, akárcsak a söröskupakból készült csörgő hangszert. A fiúk meglepően fegyelmezettek, ügyesen megszólaltatják a hangszereket, de amikor együtt kell zenélni, a többség eszetlenkedni kezd, teljes a hangzavar.
– Milyen érzés, amikor nem figyelnek rátok? – kérdezi a csoportvezető. Vállrángatás, elharapott mondatok, a felnőttek segítenek megfogalmazni az érzéseket. Próbáljuk meg még egyszer, de arra figyeljetek, hogy mit játszik a másik! – indítványozza Farkas Gábor. Eleinte összevisszaságnak tűnik a zene, de egyszerre csak odaugrik egy fiú a hordókból lett dobokhoz, és zseniális ritmusokat üt, Gábor bácsi csatlakozik hozzá, a többiek követik őket. Csoda történt, az arcok kipirulnak, kezd összeállni a zene. Nálam vannak a csörgő söröskupakok, de nem sikerül öszszerázódnunk a szomszédommal, egy egészen fiatal fiúcskával, ő más ritmust üt, mint én, más a dinamikája, más a logikája, nem tudok igazodni hozzá. A két dobos viszont követhető, egyszer csak azon kapom magamat, hogy örömzenélünk.
– Együtt voltunk! – kiált fel boldogan az a fiú, aki a doboknál állt, és aki az egyik igen tehetséges tagja a bandának. Ha komolyan venné a zenetanulást, akár nagy művész lehetne, mert minden porcikájában lüktet a ritmus, árad a zene. Próbáljuk megbeszélni, mi is történt az előbb. Jó érzés volt-e részt venni ebben a játékban? Jobbára igenek és nemek hangzanak el, meg annyi, hogy „hát… jó volt”.
Nem jönnek még a szavak, de az érzelmek ott úsznak a levegőben, mintha vékony, színes szalagocskák volnának, amelyekbe kapaszkodva újra lehet kezdeni mindent, el lehet hagyni az ütések emlékét, nem érezni az öreg néni kezéből kitépett táska rántását, és nem ég a cicák szemében kín.
origo.hu
Gyerekei szeme láttára ütötte-verte feleségét egy salgótarjáni férfi
