Tusnádfürdő újratöltve

Nem meglepő, hogy az elmúlt hét végi tusnádfürdői beszédével Orbán Viktor újra felkavarta az állóvizet. Elsősorban azokra a mondataira kell gondolni, amelyekben a nyugati országok jóléti és fogyasztási rendszerének végéről, az új típusú, munkaalapú társadalom megteremtésének szükségességéről, valamint az adósságok miatt összeomló régi világról beszélt. A nyomtatott sajtóban és az internetes blogszférában szinte azonnal össztűz indult a miniszterelnök ellen, amelyben természetesen újfent előkerültek az érvek, miszerint a mostanában Kínával barátkozó és centralizált politikai struktúrát építő Orbán-kormány szakítani akar az európai értékrenddel, a továbbiakban pedig az ázsiai országokhoz hasonló despotikus módszerekkel kívánja gyakorolni a hatalmat. Talán mondanunk sem kell, hogy a fenti állítások jócskán félreértelmezik az elhangzottakat. Szó sincs ugyanis arról, hogy a kormány arra készülne, hogy kiléptesse Magyarországot a nyugati világ közösségéből. Ez az ország a jövőben is ugyanolyan ízig-vérig európai berendezkedésű, parlamentáris demokráciaként fog működni, ahogyan mindezt az elmúlt húsz évben tette. Azok a reagálások sem fedik a valóságot, miszerint a Fidesz első emberét teljes mértékben az a meggyőződés hatná át, hogy az oly sokat idézett, nagybetűs Nyugat omlott össze, miközben a világgazdaság középpontja végérvényesen tőlünk keletre tevődött át. Még ha kritikus szemmel vesszük szemügyre az elhangzottakat, akkor is legfeljebb annyiban lehet igazat adni a Tusnádfürdőn elhangzottak bírálóinak, hogy a kormányfőnek néhány helyen pontosabban kellett volna fogalmaznia, kikerülve a félreértelmezési lehetőségek csapdáját.
Nézzük meg, miről is van jelen esetben szó. Ami a világ tőlünk nyugatra elterülő részén immár harmadik esztendeje, az amerikai ingatlanpiaci lufi kipukkanása óta zajlik, az természetesen nem az évezredes gyökerekkel bíró civilizáció végleges hanyatlása. Sokkal inkább a második világháború után létrejött gazdasági és társadalmi struktúra súlyos válságaként kell rátekinteni. A „régi világ” kifejezés kizárólag erre vonatkozik. Mellesleg ez a krízis nem csupán Nyugat-Európát és az Egyesült Államokat érinti, hanem a hasonló politikai berendezkedésű, és történetesen a lehető legkeletibb fekvésű Japánt is. Ezekben az államokban nem csupán a mértéktelen fogyasztásra épülő, és döntően hitelekre épülő piacgazdasági modell állapota mutat már hosszú ideje egyre aggasztóbb tüneteket, de a bajok olyan téren is jelentkeznek, mint például a közerkölcsök vagy az állampolgárok személyi biztonsága, amelyekről eddig mindenki azt hitte, hogy itt a rend és a kiszámíthatóság uralkodik. A valóság azonban napról napra egyre brutálisabban cáfol rá minderre. A brit médiapiacon végigsöprő botránysorozat, az egész világot sokkoló norvégiai tömeggyilkosság vagy az államcsőd árnyékában marakodó amerikai politikai elit lehangoló látványa éppúgy ezt bizonyítja, mint az eurózóna elhúzódó válsága, és az a riadt igyekezet, ahogyan a tőzsdevilág spekulánsai tolakodnak előre, hogy pénzükkel együtt mielőbb bejussanak a svájci frank biztonságosnak vélt mentőcsónakjába.
Aki azt állítja, hogy itt csupán átmeneti problémákról van szó, amelyek viszonylag rövid idő alatt leküzdhetők lesznek, az vagy hazudik, vagy pedig nincs tisztában a felgyülemlett gondok súlyával. A történelem egyik legszomorúbb tapasztalata, hogy ha egy, a szabadságra és az egyenlőségre épülő rendszer nem képes tartósan jólétet és biztonságot nyújtani az ott élőknek, mi több, működését aláássa az erkölcstelenség és a korrupció, akkor előbb-utóbb bekövetkezik a káosz, aminek farvizén aztán rendre felrémlik a zsarnokság veszélye. A nyugatinak mondott világ az ókori antik államoktól egészen a modern kori demokráciákig nemegyszer átélte már mindezt, és becsületére legyen szólva, előbb-utóbb mindig képes volt a megújulásra, ami azonban soha nem a régi szabályok szerint következett be. E pillanatban még nem lehet előre jelezni, hogy a mostani zűrzavarból mennyi ideig tart majd a kilábalás, ám azt egyértelműen érzékelni lehet, hogy a gyors ütemben előretörő, korábban lesújtóan csak harmadik világnak nevezett országokkal szemben élvezett előny az élet egyre több területén kezd elolvadni. Miután a feltörekvő nemzetek közül minden szempontból Kína tűnik a legerősebbnek, ezért óhatatlan volt annak a képzetnek kialakulása, miszerint itt most a keletiek győzelméről van szó a dekadens nyugatiakkal szemben (holott a gyorsan növekvő új gazdasági hatalmak sorában ott található Brazília is, amelyik földrajzilag a lehető legmesszebb van Ázsiától).
Amikor a magyar miniszterelnök Tusnádfürdőn a régi világ összeomlásáról beszélt, vélhetőleg a legkevésbé sem arra gondolt, hogy az észak-atlanti térség, amelynek mi is szerves részei vagyunk, vereséget szenvedett volna ebben a globális versenyfutásban, hanem inkább az képezte mondandójának lényegi részét, hogy az eddigi módszerek és beidegződések változatlan megléte esetén mindez végképp elkerülhetetlenné válik. Ahhoz tehát, hogy a Nyugat újra megkérdőjelezhetetlenné tegye az elsőségét, szerinte lényegesen több embernek kell munkába állnia, valamint nagyobb hangsúlyt kell helyezni a fizikai értéket megteremtő termelőtevékenységre, megteremtve annak alapjait, hogy az érintett államok hatékonyabban reagáljanak az új kihívásokra. Emellett arról esett még szó, hogy Közép-Európa összenőhet és a világgazdaság középpontjává válhat. Ez így persze túlzásnak tűnik, ám a régió képes lehet arra, hogy az eddiginél hangsúlyosabb szerepet töltsön be. Akár oly módon is, hogy olyan új eszméknek és gondolatoknak ad teret, amelyek később a nagyhatalmak működésében is jelentkezhetnek. A XV. század második felében például, amikor a felemelkedő Török Birodalom árnyékában a maihoz hasonló válságjelek gyötörték az európai kontinens nyugati felét, a Hunyadi Mátyás vezette Magyar Királyság a központosított pénzügyi igazgatás vagy a rendektől független zsoldoshadsereg megteremtésével az elsők között alkalmazta azokat az akkoriban még szokatlannak számító eszközöket, amelyek a következő két évszázadban, az abszolút monarchiák fénykorában mindennapossá váltak. Folytathatnánk a sort Bethlen Gábor erdélyi fejedelemmel, aki a harmincéves háború korának zűrzavarában a rend és a béke szigetévé tette kicsiny államát, ösztönösen alkalmazva azt a kereskedelmi forgalom élénkítését és a kincstári bevételek növelését megcélzó gazdaságpolitikát, ami évtizedekkel később, a XIV. Lajos korabeli Franciaországban merkantilizmus néven a közgazdaság-tudomány első összefüggő elmélete lett. De megemlíthető az 1791-ben Európa első írott alkotmányát megalkotó lengyelek teljesítménye, vagy az urbanizáció és az iparfejlesztés terén már a középkorban is maradandó értéket létrehozó cseheké, akiknek az egyik legnagyobb nemzeti nagysága, Husz János a kereszténység megújításának kezdeményezésében éppen egy évszázaddal előzte meg a német és a svájci reformációt.
Európa középső része, és benne Magyarország a válsághelyzetekben számos esetben volt képes meglepő teljesítményekre, nemegyszer rálépve olyan járatlan utakra, amelyeken később a nagyhatalmak is feltűntek. A változtatás kényszerének felismerése pedig egyáltalán nem azt jelenti, hogy bárki is szakítani akarna az egy évezrede beágyazódott kötődéssel. Különösen nehezen lenne mindez elképzelhető Magyarországon, ahol a kereszténység védőbástyájának gondolata máig a nemzettudat egyik legfontosabb alakítójaként van jelen.