Út Zsigárdra

Az volt a helyzet, gondoltam a száraz, meleg júniusi délelőttön búzamezők és kukoricatáblák közt, diófával szegélyezett országúton autózva Zsigárd felé, hogy Asbóth ezredes, a későbbi áruló teljesített nagyon jól a felső-magyarországi nyári hadjáratnak ebben a szakaszában, pedig 1849 júniusa lényegében a nagy viszszavonulások ideje volt. A Vág mentén folytak a csatározások – talán Szered, Pered, Királyrév, Farkasd, Negyed neve mellé kerül a zsigárdi csatáé is. Klapka írja róla, hogy a véres ütközetben „mi szenvedtünk veszteséget, és a második hadtest – Asbóth parancsnoksága alatt –, amely ebben az ütközetben egyedül vett részt, kénytelen volt a csatatért az ellenségnek átengedni”. A Vág mente, pontosabban a Vág jobb partjának a megtartása volt a visszavonulások előtti cél, ahol már Haynau és az oroszok gyülekeztek. Zsigárdot június 16-án Asbóth voltaképpen feladta, és visszavonult, de 20-án a keleti szomszédfalunál, Perednél újból ellentámadásba ment át.
És a hadműveletek e szakaszában adjuk át a szót a magyar irodalom egyik alig ismert képviselőjének: Asbóth Jánosnak, a nagyszerű Álmok álmodója című korszakos regény szerzőjének, mellesleg Asbóth Lajos ezredes fiának, aki részletesen felkutatta, és jól dokumentálva le is írta a zsigárd–peredi ütközetet (Jellemrajzok és tanulmányok korunk történetéhez című 1892-es könyvében). Mindezt a Műcsarnok 1890. évi kiállításán egy Greguss Imre-festmény hívta elő a szépíró-politikusból. (A tabló a peredi csatának azt a pillanatát rögzíti, amikor Asbóth Lajos tábornok a 63. zászlóalj lobogójával a kezében, újabb rohamra vezetve a már egyszer visszavetett honvédeket, benyomul a faluba.) Ekkor rekonstruálta a történteket – terepet, tájat, csapatmozdulatokat, eseményeket, alakot és lőporfüstös tömegjelenetet. Mintha Tolsztoj vagy Jókai monumentális tablóit látná megéledni az ember, vagy épp Stendhalt olvasná. (Csak 1918-ban derült ki, hogy Asbóth János atyja, e híres negyvennyolcas tábornok és szabadsághős 1861-ben áruló lett, aki közvetlenül súgta be az Almásy-féle összeesküvést…)
„Asbóthnak rendelete lévén, hogy hajnalban támadjon – szól a krónikás fiú textusa –, a nap június 20-án 4-kor kel. (…) A köd is oszlott, a nap tündöklött, az ellenség fegyverei csillogtak a síkságnak mocsáros rétekkel váltakozó homokhullámai közt, a Peredtől Zsigárd mellett éppen a Vág és Dudvág közt középen elhúzódó Holt-Vág felcsillámlott a bozót és a cserjés közt, mely partjait kíséri és a két mélység között a Vág felé is terjed.
Pont hét óra. Asbóth nem vár tovább. Az indulási parancsok kiadatnak, pereg a dobszó, az egész hadtest csatarendben előrenyomul, lengő zászlókkal, Sárközy zenéjével. A pozsonyi vadászzászlóalj Királyrévhez ér, és az ellenséget kiszorítja. A 49-ik és 60-ik zászlóalj Zsigárdra rohan, és itten heves harc fejlődik – 10 órakor a falut feladják (az osztrákok), és az ellen balszárnya Pered felé hátrál. Ekkor a magyar derékhad ütegei megoszlanak, majd a főparancsnok az osztrák jobbszárnyra szabadítja Mándy 4 lovas osztályát. A legelöl vágtató Württemberg-huszárok ellen 2 osztrák lovasezred robog osztályos arcvonalban, de a huszárok olyan ellenállhatatlan eréllyel törnek rájuk, hogy az osztrák lovasság, melynek fel kellett volna fogni a már megingatott gyalogságot fenyegető roham erejét, visszavettetik saját gyalogságára, ezt még nagyobb zavarba ejti, és az egész osztrák jobbszárny ingadozni kezd. Ebben a pillanatban Asbóth általános előrenyomulást rendel el. Míg a magyarok balszárnyán ezek a fényes események folynak, Asbóth Zsigárd felől Peredet arcvonalban 3 zászlóaljjal megtámadja. Ám az első csatarendben támadó 60-ik, 61-ik és 63-ik zászlóalj ingadozni kezd. A 63-ikba becsap két gránát, öldökölve szétrobban, és a zászlóalj egészen megbontva hátrál Királyrév irányában. Egy század Württemberg-huszár a sövények mögé rejtett vadászok jól irányzott tüzelése által visszanyomattatik megtizedelt huszárjaival. A Zsigárd felőli ostrom is visszaverettetik. A válság tetőpontját éri. Asbóth a tartalék 56-ik zászlóaljat és a vitéz Dom Migueleket vezényli rohamra. Maga oda vágtat a felbomolva hátráló 63-ik zászlóaljhoz, hogy a rémületet csillapítsa. Ekkor tűnik fel Görgey piros atillájában, lengő tollú kalapjával. És meglátja a 63. zászlóalj rendetlen hátrálását. Görgey kísérete kardlappal igyekszik megállítani a megrémült legénységet. Asbóth még hátrább rendeli zászlóalját egy közel fekvő mélyedésbe, hogy itt fedett helyen megállítsa és rendbe szedje. Asbóth a zászlóaljat a fedett helyen állásra bírja, rendbe szedi, lelkes szavakkal igyekszik felvillanyozni, és tudva, hogy többet ér szónál a példa, érezve, hogy a csata oly válságos magaslatra ért, ahol jogosítva van a vezér, hogy a személyes legmagasabb elszántsággal magával ragadja a 63-ik zászlóalj zászlaját, és nem avval, hogy »előre!«, hanem avval, hogy »utánam!«, futólépésben viszi, élén lovagolva a zászlóval a kezében, az öldöklő tűznek az igaz magyar természettel hamar elcsüggedt, de könnyen újra fellelkesült zászlóaljat.
A többi zászlóaljak, látva a roham közepéből kimagasló vezért a zászlóval a kezében, nem akarnak hátramaradni, és feltartóztathatatlanul nyomulnak át az ütegek tüzelésén, s elérik magát a falut. Az ágyúharc lohad, s csak az utcák torkolatából az ostromlókra irányzott kartácstüzelésre szorítkozik; de annál gyilkosabb a minden sövény mögül, minden házból rájuk intézett sűrű golyózápora az osztrák vadászoknak és gránátosoknak. Mindennek dacára a honvédek behatolnak, de az utcákban összeszorongva, a házakból tüzeléssel, szemtől szembe pedig elszántan harcoló ellenséges gyalogság szuronyt szegezett ellenrohamával találkoznak. Fél kettő az óra. Asbóth végigszáguld az egész vonalon, s az egyik zászlóaljat a másik után bátorítja, lelkesíti, s még egyszer rohamra indítja őket. Iszonyító harccal beveszik a fő utcát egész a templomig. Itten az ellenség még egyszer megveti a lábát, de csapatai egyszerre ingadozni kezdenek, leírhatatlan zavarba esnek, hátában harci zaj riad: a vitéz Rakovszky nyomul be végre érdemjellel koszorúzott 48-ik zászlóaljjal és a Bocskay gyalogsággal hátulról a faluba: az osztrákok most már csak visszavonulásukért harcolnak. Hátrálva – több főtisztjük és 300 emberük foglyul esett, és mindkét részről nagyszámú halott és sebesült borítja a csatatért. A peredi győzelem első napja volt a magyarok utolsó győzelme Bécs ellen intézett előnyomulásukban” – zárja leírását Asbóth János.
Nos, a zsigárdi csata idei megemlékezésén, e mátyusföldi falucska főterén az ünnepi koszorúzók mögött álldogálva az akkori harcra is, de a mai küzdésekre is gondoltunk. Én persze külön apa és fiú görög sorstragédiáján merengve. Nem a fennköltség és nem a pátosz, sőt nem is az árulás elmondhatatlan dramaturgiája izgatott. Leginkább csak egy morálgörcsök nélküli közönséges tény: vajon mit csinálhattak akkor innét származott őseim? Akik a többször bevett és felszabadított faluban élték át a régi lőporos napokat. Legfőképpen egy Ambrus Lajos nevű, épphogy írástudó zsigárdi fiúcska, az én dédapám, aki 1842 karácsonyán született.