A baloldali kurzus támogatta a devizahitelezést

Nem a bűnöst keresném, hanem a megoldást – válaszolta Lendvai Ildikó nemrég az InfoRádió Arénájában, amikor a frankhitelválság felelőseiről kérdezte a riporter. Majd így folytatta: ki az ördög gondolta, hogy olyan pénzügyi válság fog kialakulni, amelynek következtében devizahitelesek százezrei kerülnek egzisztenciális csődhelyzetbe?
Na persze, persze. Ebben egyetértünk. Elsősorban a megoldást kell keresni. De azért eltűnődhetünk az okokon és a felelősökön is. Már csak azért is, mert mintha egyszer hallottam volna már ezt a nótát… úgy 1989 táján. Lendvai Ildikó azt mondja: ő nem ítélné el sem a bankokat, sem a devizahiteleseket. Eszébe nem jut, hogy hozzátegye: az akkori kormányzó erőnek is lehet felelőssége az ügyben. Hogyan vállalná akkor magára vagy pártjára a fő felelősséget? Pedig a tények egyértelműen bizonyítják: a főbűnös a 2002 és 2010 között regnált „baloldal”. Lehet hibáztatni a bankokat. Kell is. Lehet hibáztatni azokat, akik felelőtlenül vettek fel devizahitelt. Kell is. A lényeg azonban mégis az: az akkor kormányon lévő „baloldal” nemcsak támogatta, hanem – többek között a forinthitelek korlátozásával – egyenesen favorizálta és kikényszerítette a devizahitelezést. Tegyük hozzá: a „baloldalnak”, ha máshonnan nem, hát saját történelméből, alapító atyáitól tudnia kellett volna, hogy a kapitalizmus és a pénzügyi spekuláció veszélyes üzem. És hogy törvényszerűen követik egymást a válságok. Úgy is mondhatjuk: ha más nem, Karl Marx lehetett volna az az „ördög”, aki figyelmeztethette volna Lendvaiékat a devizahitelezés veszélyeire. Ők azonban akkor még feledni és feledtetni szerették volna, hogy valami közük volt az ősatyához.
Nem így a bankok. Ők emlékeztek a múltra, tudták, hogy milyen nagyok a kockázatok. Le is fedezték magukat. Ma ezért tudják lobogtatni az akkor megkötött apró betűs szerződéseket. Azt azonban mégsem feledhetjük, hogy – ahogy Róna Péter mondja – ha egy süteménytől ételmérgezést kapunk, akkor azért elsősorban vagy a cukrász felel, vagy az, aki olyan szabályokat hozott, amelyek megengedik, horribile dictu támogatják a mérgező sütemény árusítását. Esetleg mindketten. Az, aki megette, csak annyiban, amennyiben rossz cukrászhoz ment és rossz törvényhozót választott. Evidens: legközelebb jobban meg kell néznie, hogy kit választ. Más szóval: a jogi felelősség mellett vizsgálja meg a politikai felelősség kérdését is. És vonja le a tanulságokat.
Ez utóbbiak pedig szerintem tömören és leegyszerűsítve így festenek. A politikai erőtér baloldalát kisajátító monopolbaloldal egyszer, a hetvenes-nyolcvanas években már totális kudarcot vallott. És mégis kapott egy második lehetőséget. Elhitette a magyar választóval, hogy szükség van rá a piacgazdaság kiépítésében, a sovinizmus, a rasszizmus és a kirekesztés elleni harcban. És most ismét totális kudarcot vallott. Perverz, a helyi erőforrásokat felélő piacgazdaság jött létre, és a kirekesztés is teret nyert, nem utolsósorban éppen neki köszönhetően. Neki köszönheti a mi korosztályunk, munkások, pedagógusok, egészségügyben dolgozók, munka és jövedelem nélkül maradók, ki nem fizetett alvállalkozók, hogy egész életünk azzal telt: a jóléti rendszerváltással kapcsolatos csalfa ígéreteket mindig megszorítások, csődök, csalódások követték.
Vajon megérdemel-e ez a monopolbaloldal egy újabb esélyt? Minden józan érv amellett szól, hogy nem. A legnagyobb botorság lenne újabb, harmadik esélyt adni annak a baloldalnak, amely kétszer már leszerepelt. A legújabb felmérés is ezt mutatja: a magyar választópolgár nem felejtette el, ami történt. A Fidesztől távolodó, eredetileg baloldali szavazók nem térnek vissza az MSZP-hez.
És mégis vannak nyugtalanító jelek. A triumfáló periódusukon túllépni nem képes kormánypárti erők tálcán kínálják a lehetőséget a monolit baloldal gyors újjászerveződésére. A szélsőségesen jobboldali munkajogi ötletrohamok, az egykulcsos adó és a végtörlesztés lehetősége a jelenlegi formájában, valamint Gyurcsány jól megérdemelt helyére küldése szavazatok százezreit viheti vissza a régi baloldalhoz. Az egyfordulós vegyes választási rendszer, az ötszázalékos parlamentbe jutási küszöb és az ajánlócédulák jelenlegi rendszerének fenntartása pedig egyenesen azt a feltételezést erősítik: vannak a Fideszben, akik szándékosan dolgoznak az MSZP újjáélesztésén. Meg is van persze ennek a maga racionális, bár machiavellisztikus logikája: egy új, történelmi bűnöktől nem terhelt baloldal kellemetlenebb ellenfél lehet, mint egy odakozmált, százszor lejáratódott régi. Ezért jobb és kényelmesebb a víz felszínén tartani a régit.
Az előttünk álló ősz legnagyobb kérdése az lesz: milyen új baloldali ellenzéke legyen a Fidesz–KDNP pártszövetségnek? Egy tisztább, de kellemetlenebb, plurális baloldal, vagy visszajönnek azok, akik többször már nagyon elszúrták. Lehet választani.

A szerző közgazdász