A bankrendszer demokratizálása a kiút

A bankok előszeretettel hivatkoznak arra, hogy nem tehetnek meg bármit, mert a betétesek pénzét kezelik, és lényegében az a bank pénze. Amikor azonban hitelekről, befektetésekről, szponzorációkról döntenek, illetve stratégiai döntéseket hoznak, akkor vajon milyen beleszólási vagy akár csak ellenőrzési lehetőségeik vannak a betéteseknek? Gyakorlatilag semmilyenek. Ma a bankrendszer működése mélységesen antidemokratikus, abszolút elitista, amit korábban ugyan meg lehetett ideologizálni azzal, hogy különleges pénzügyi szakértelmet igényel, de amikor ilyen látványosan rossz hatékonysággal működik a bankrendszer, és ismételten közpénzből kell sokmilliárdos veszteségek után megmenteni magánbankokat, akkor ideje újragondolni az egész működését: az alapoktól.
Amennyiben a válság lényegét akarjuk megragadni, és valódi kiutat szeretnénk, ne vesszünk el a technikai részletekben, hanem koncentráljunk az alapelvekre. Ha a bank pénzének tulajdonosa a betétesek közössége, akkor hogyan lehetséges, hogy nem ők gyakorolják a tulajdonosi jogokat, és nem ők, illetve általuk megbízott szakértők képviselik érdekeiket? Nem lehet, hogy ezért gazdálkodnak ilyen furcsán a rájuk bízott vagyonnal? Mert a jelenlegi rendszerben a bankok tulajdonosai kezelés címén bizonyos értelemben elbirtokolják, azaz tulajdonukként bánnak a betétesek pénzével, aminek minősített esete a devizahitel-botrány, amikor a betétesek érdekeivel abszolút ellentétesen kezelik a hitelállományt és a gátlástalanul felszámolt járulékos költségeket. Ha bármilyen meghatározó szerepet játszhatnának a betétesek tulajdonosi érdekei a mai bankrendszerben, akkor a felek már régen megoldották volna valamilyen kompromisszumos áthidaló konstrukcióval a devizahitelek problémáját. Ma nyilván azért nincs semmilyen konkrét megoldási javaslatuk a bankoknak, mert a betéteseknek semmilyen beleszólásuk nincs abba, hogyan használja teljesen egyoldalúan a bank a pénzüket, akár saját érdekeikkel teljesen ellentétes módon, bármilyen néven nevezhető partnerség sárba tiprásával. Pedig a megoldás rém egyszerű: a demokrácia alapelvét tiszteletben tartva a betétesek közösségének arányosan kellene osztoznia a nyereségeken és a veszteségeken egyaránt.
Hogy kiknek milyen érdekei fűződhettek és fűződnek mindmáig egy ilyen antidemokratikusan működő bankrendszerhez a nyugati demokráciákban, az társadalmunkra és a hatalom gyakorlására nézve rendkívül súlyos kérdéseket vet fel, de ezek tisztázásánál is sürgetőbb a probléma radikális megoldása: a bankrendszer demokratizálása. Ennek alapmodelljét megtaláljuk több európai országban is, például biztosítási szövetkezeteknél, amelyek vezetőit a tulajdonosi jogokat gyakorló tagok, vagyis maguk a biztosítottak választják. Demokratikusabb mozzanatokat lehet találni a takarékszövetkezetek felépítésében is, ha mást nem: legalább azt, hogy a helyi közösségek tagjai személyesen is ismerhetik egymást, és ez legalább egyfajta laza morális ellenőrzési keretet jelent, még akkor is, ha ma a betétesek kontrolljának alapvető jogi lehetőségei még hiányoznak.
Itt jegyzem meg, hogy két hazai bank ügyfeleként meglepően nagy különbséget tapasztalok a helyi takarékpénztár és a nagy országos bank között, nemcsak a kiszolgálás minőségében és a költségekben, de a lekötések hozamaiban is, mégpedig minden esetben a kis helyi bank javára. Elképzelhető persze, hogy a helyi takarékban jóval kisebb extraprofitot tesznek el a tulajdonosok, jóval kisebb az offshore vagyonkiáramlás, mint a nagy bankoknál. A takarékpénztárak nyilván jóval kevesebbet költenek reklámra, jótékonysági intézmény látszatát keltő társadalmi szerepvállalásra, és nincsenek jelentős ingatlan vagyont képviselő székházaik stb., vagyis nem szórják a betétesek pénzét porhintésre, a versenyszférában legmagasabb vezetői fizetésekre, idióta tréningekre, rendezvényekre és céges luxusra, hanem nevükhöz illően takarékpénztárként működnek. Hogy miért nem így működik minden bank, azt joggal kérhetnék számon a betétesek, ha lenne erre bármilyen jogi lehetőségük a mai bankrendszerben.
Persze tudom: banki tevékenységet csak bank végezhet, a mi jogrendünkben ez egy rendkívül szigorú pénzügyi monopólium. Az állam és a pénzintézetek közötti bizalmi viszonyról van szó: az állam ezáltal a feltételezetten legjobb pénzügyi szaktudással és kapcsolati rendszerrel rendelkező cégekre bízza a banki tevékenység monopóliumát egészen addig, míg ez a bizalom valamiért meg nem rendül. Itt érkezünk el a devizahitelek, illetve a spekulatív befektetések globális problémájához, amely világszerte megrendítette a bankrendszer megfelelő működésébe vetett közbizalmat. Nemcsak magáncégeknél, de állami vállalatoknál is az az általános gyakorlat, hogy súlyos veszteségek után felelősségre vonják a vezetőket, és stratégiai problémák esetén szerkezeti átalakításokra törekednek a megoldás érdekében.
Egyedül a bankrendszernél tapasztalhattuk azt, hogy közpénzekből konszolidálták a bankvezetők vagy sztárbrókerek által eltapsolt milliárdokat, miközben semmilyen néven nevezhető szerkezeti változtatást nem láttunk, és személyi konzekvenciákat is alig. Vajon miért? Nem tudjuk és nem tudhatjuk, mert a bankrendszer működésének antidemokratikusságát a végletekig fokozza az, hogy nem átlátható. Mindig éppen arról derül ki, hogy banktitok, vagy csak simán elhallgatják, amit fontos lenne tudnunk. No és melyik ország a legismertebb arról, hogy a banktitkot féltékenyen őrzi? Pont Svájc. Nahát… Társadalmunk talán legbrutálisabb tabuit a bankrendszer működésében találjuk, és ezek sokszor irracionálisabbak, mint amiért a magukat felvilágosultnak tartó fehér emberek meg szokták mosolyogni a primitív népek vallási tabuit. Márpedig ha a mai bankrendszerbe vetett közbizalom megrendült, akkor vissza kell venni a banki tevékenység monopóliumát, és egészen másfajta, bázisdemokratikusan szerveződő közösségi pénzintézetek számára is lehetővé kell tenni a valóban szabad versenyt a pénzpiacon. Vagy csak ámítás és üres ideológiai mantra a piacgazdaság fő szlogenje, hogy biztosítani kell a szabad és tisztességes verseny feltételeit? Mert a bankrendszerben ma ennek – finoman szólva – kevés nyomát látjuk.
Alapvető demokratikus elv, hogy kerülni kell a túlzott hatalmi koncentrációt egy kézben, ehelyett jól ellenőrizhető közös érdekképviseletet kell bevezetni. A bankrendszerben ehhez képest elképesztő hatalomkoncentrációt tapasztalunk, ami a korrupció melegágya, és normális demokráciában megengedhetetlen volna. A hatalmi központok (megyeszékhelyek, fővárosok, illetve nagyobb szövetségi rendszerek birodalmi központjai) az alájuk kerülő szinteken élősködnek, és azokat kizsákmányolva működnek, mivel a döntéshozásban olyan kiváltságos helyzetük van, amilyen egyébként csak diktatúrákban vagy régmúlt önkényuralmi rendszerekben szokásos. Ma ez a hatalomkoncentráció a globális ökokatasztrófához vezető urbanizáció fő motorja is. Mára azonban a rendszer fő ideológiájáról: a fejlődést jelentő modernizációról kiderült, hogy nem fenntartható. Zsákutcának bizonyult. A megoldás rém egyszerű: meg kell fordítani a globalizáció irányát, vagyis vissza kell adni a helyi szintek önrendelkezését, le kell állítani tudatos kifosztásukat a magasabb, globálisabb szintek által. Praktikusan: a bankrendszer teljes reformját az önkormányzatiság elvére kell építeni, a legfőbb döntéshozói szintnek vissza kell kerülnie a helyi vagy legfeljebb regionális szintre, valamint minimálisra kell visszaszorítani a nagyobb területi integráció szintjét. Inkább legyen nagyon sok jól működő kis helyi takarékpénztár (és persze egy-egy rosszul működő), mint néhány katasztrofálisan működő globális monstrum. Legyen valóban szabad a piac a bankszektorban is: döntsön a verseny. Vélhetőleg a mai pazarló bankoknál jobban működnek majd a kisebb takarékpénztárak és a fenntartható koncepció alapján létrehozandó közösségi bankszövetkezetek, amelyekben ténylegesen a betétesek gyakorolhatnák a tulajdonosi jogokat, és nem játszhatnák ki őket a pénzüket kezelő „szakemberek”. Ha a pazarló manipulatív reklámoknak is szigorú szabályozással elejét veszi a közhatalom, a betétesek nyilván szabadon el tudják majd dönteni, melyik pénzintézetre bízzák pénzüket. Nem csak a kiszolgálás és a hozamok lehetnek így jobbak. A banki termékek minősége csak javulhat, mert jelenleg a globális multimodell alapján mindenütt központilag gyártott tömegtermékeket árulnak a helyi bankfiókok, ahelyett, hogy a helyi igényekhez igazodnának. Sose felejtsük el, hogy a globalizáció alapelve lényegénél fogva a tömeggagyi, az öncélú mennyiség, és sosem a minőség.

A szerző filozófus