A helyi piacok összefogása

Rossz kóstolót kapott a szövetkezeti munkáról a magyar társadalom. Mindenekelőtt való feladat volt az előítéletek és a közöny megtörése – így összegezte a magyar történelem legnagyobb szövetkezeti összefogásának induló éveit a Hangya mozgalom negyedszázados értékelője 1923-ban. A leírt nehézségek és az alapításkori kedvezőtlen hazai gazdasági környezet kísértetiesen hasonlít az ország jelenlegi helyzetére. „A szövetkezeti eszme sikerének biztosítéka éppen abban mutatkozik, hogy az a magunkon és a másokon segítés gondolatát egyesítvén, a jogosult egyéni érdek érvényesülését a közérdekkel kapcsolja össze” – olvashatjuk a korabeli kiadványban.
Érdemes tehát hátratekinteni, miként lehetett a helyi termelést erősítő, több százezres tagságú termelő-, kereskedő- és fogyasztói hálózatot megszervezni és működtetni úgy, hogy a gazdasági világválságot is túl lehessen élni. A Hangya története azért is példaértékű, mert a nemzeti gazdálkodást elősegítő szövetkezeti láncok Európa számos államában – Dániától Olaszországig – ma is virágoznak, és a 2008-as válságnak leginkább ellenálló gazdasági formának bizonyultak. A helyi piacok összefogása ma ráadásul nem is elsősorban pénzkérdés, sokkal inkább az együttműködés megszervezésének feladata egy olyan környezetben, amely éppoly ellenséges, mint 1898-ban, a Hangya-központ alapításakor. A Hangya-évkönyvek leírása szerint az akkori falusi közállapotok szomorú képet mutattak: az uzsora Magyarország valóságos rákfenéje volt, az eszközökben nem válogató spekulánsok a feljegyzések szerint „a kufár szellemet a közgazdaság és a közélet egész területén széthurcolták”. Az országnak ráadásul súlyos agrárválsággal is szembe kellett néznie a külföldi gabona- és kukoricabehozatal miatt, amivel a fejletlen magyar gazdaságok nem tudtak versenyezni. A törvényhozás is védtelenül hagyta az országot, mert a bécsi politika nem tűrt sorompókat. A mezőgazdasági vámvédelem pedig az osztrák iparnak nem állt érdekében, nemzeti agrárpolitika pedig nem létezett.
A hitelhiánnyal küzdő gazdálkodók gyakran előre eladták termésüket, részletfizetéssel, váltókkal próbálták túlélni a rossz termésű éveket. A kényszerárverések mindennapossá váltak, virágzott az áruuzsora, és a középosztály eltűnőben volt. Tetőzte a bajt, hogy az ország irányításában a gazdasági liberalizmus jutott hatalomra, amely a gazdasági életbe való beavatkozástól tartózkodott, és megindult a harc az egyéni vagyonosodásért az eszközök válogatása nélkül. A Hangya mozgalom ebben a közegben jött létre, és vette fel a küzdelmet az uzsorásokkal hitelszövetkezetek létrehozásával, és azzal, hogy a termelést az értékesítéssel összehangolva jó és olcsó árut biztosítottak a lakosságnak. A gazdatársadalom hadat üzent a „merkantilizmusnak”, a trösztöknek és a kartelleknek, hogy „a liberális kapitalizmus mézesheteinek” véget vessen.
A Hangya-központot alapító Károlyi Sándor gróf ezzel Széchenyi István gróf szellemi örökségét kívánta folytatni: a szövetkezet első évének deficitjét magánvagyonából fedezte, de ez volt az első és az utolsó alkalom, amikor ki kellett pótolni a kasszát. A szövetkezet vagyona a kezdeti 16 ezer koronáról húsz év alatt 600 millió koronára nőtt, a fogyasztói körbe tartozók száma pedig elérte a másfél millió főt. Az indulóközpont Üllői úti kétszobás lakásának irodája és „raktára” helyébe áruelosztó központok léptek. Az eredetileg háromfős személyzet – gépíró, árubeszerző, könyvelő – a munka szaporodásával több ezer főre bővült, és az árucsoportonként felosztott főosztályokat vezérigazgatóság, igazgatótanács és felügyelőbizottság vezette. A Hangya a szocializmus idején történt erőszakos szövetkezetesítésig mindent túlélt: háborúkat, áruhiányt, pénzromlást és a rövid életű proletárdiktatúra rémuralmát, amikor a jól működő szövetkezeteket államosításra szemelték ki, élükre biztost neveztek ki, vezetőit pedig bebörtönözték.
A Hangya-szövetkezetek a tanácsköztársaság után hamar magukhoz tértek. Hitelt nyújtottak, és az ésszerű termékbetárolással átvészelték a rossz termésű éveket, a szövetkezeti pénzen mezőgazdasági gépeket vásároltak, kiszorították a pénz- és az áruuzsorát, több százezer munkanélkülit vontak be a foglalkoztatásba és támogatták az oktatást. Először ismeretterjesztő füzetekkel, később főiskolai képzésekkel, s amit sajnálatosan kevesen tudnak a mai Magyarországon: ők alapították meg az első közgazdaság-tudományi egyetemet, amely a mai Corvinus egyetem elődje volt.
Fénykorában a szervezet 700 ezer taggal, több millió fogyasztóval, negyven gyárral és az ország termelésének közel egyharmadával büszkélkedhetett. Szétverése előtt csaknem kétezer tagszervezettel és több mint négyezer elárusítóhellyel rendelkezett országszerte.
Az a közösség- és emberléptékű szövetkezeti gazdasági forma, amelyet nálunk 1947-ben felszámoltak, Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban ma is sikerrel működik. A legtöbb szövetkezet Németországban és Dániában található, és nemcsak a mezőgazdasági és élelmiszeriparban, hanem a bank-, a hitel- és a biztosítási ágazatokban is jelen vannak. Az óceán túlpartján, az Egyesült Államok ötvenezer, Kanada hétezer szövetkezettel büszkélkedhet, a modell pedig bebizonyította, hogy az állami támogatástól viszonylag függetlenül is életképes maradt.
Az euróövezet adósságválságával és egy újabb gazdasági visszaesés veszélyével a helyi termékek és a helyi piacok támogatása elengedhetetlenné vált. Nem véletlen, hogy egész Európában a családi vállalkozások élték túl a legkisebb veszteséggel az elmúlt három év pénzügyi megrázkódtatásait, a jól működő helyi termelő és értékesítő szervezetek összefogása pedig csökkentette a piacok összeomlásából származó károkat. Magyarország ismét egy vissza nem térő lehetőséget mulasztott el, amikor nem élt a vidéki kisvállalkozásainak szánt úgynevezett Leader-pályázatok uniós támogatásának lehetőségével, amely kifejezetten a helyi kezdeményezéseket lett volna hivatott felkarolni. Ehelyett egészen más történt. Nemcsak az a baj, hogy a 2004-től érkező forrásokból korrupcióra is jutott (az alkotmányos költségeket szinte kötelező volt belekalkulálni), hanem, hogy szinte csak erre a célra. A lehívott támogatásokból szinte egyetlen helyi termék, helyi piac szerveződést sem vittek sikerre, jutott viszont pénz a volt miniszterek és államtitkárok betéti társaságainak tanulmányírásra, milliós függönyökre, tanulmányutakra, rendezvényekre és falunapokra.
A helyi vidékfejlesztési irodák vezetését szocialista párti volt polgármesterekre, a korábbi választásokon kihullott képviselőkre, lángososokra, fagylaltosokra, karnagyokra bízták, és több Leader-közösséget is csak papíron, a pénzlehívás miatt hoztak létre.
Mára nem sok maradt a vidékfejlesztésre szánt uniós pénzekből, de okos szervezéssel, a jogszabályi háttér biztosításával és a helyi takarékszövetkezetek bevonásával még nem késő belevágni a helyi mezőgazdasági termékeket előállító termelési és értékesítési hálózat megszervezéséhez, amely munkát adna, oktatással foglalkozna, tanműhelyeket vezetne, mintagazdaságokat működtetne, akár a közmunkaprogram keretein belül. Mindez legalább annyira elhatározás, mint pénz kérdése.
A Hangya szövetkezetek azért voltak sikeresek, mert céljuk a magyar gazdaság fenntartható növekedése volt, s ez a társadalmi tőkétől és az egymásba vetett bizalomtól is függött. Ez az alaptétel azóta sem változott.