Aki kedden este fél nyolc körül a Zánkához közeli Szentantalfára vetődik, egy pillanatra akár időutazónak is érezheti magát. De viheti jó sorsa csütörtökön, szombaton vagy vasárnap is a gyönyörű Nivegy-völgyi tájra, hasonlót fog tapasztalni. Ünneplőbe öltözött, jókedvű férfiak és hajukat csipkekendővel takaró nők – fiatalok, idősebbek – szapora léptekkel igyekeznek valahová. Ha valakiben kíváncsiság ébred, és a nyomukba ered, egy nagy vaskapuhoz ér, melyen a következő felirat fogadja: Krisztusban Hívő Nazarénusok Szentantalfai Gyülekezete. Alatta pedig istentiszteletek és énekdicséretek időpontjai. A hét négy napján, vasárnap mindjárt kettő is. Ugyancsak szokatlan buzgóság.
Gyanakvó korban élünk, agyunkban alighanem mindjárt vészjelző villan: ez nem lehet más, csakis valamilyen obskúrus szekta. Pedig mekkorát tévedünk!
Bár obskúrusnak, ha lehántjuk a szóról a negatív jelentéstartalmat, némileg valóban obskúrus. Igaz, korántsem annyira, mint egykor, mondjuk 1869-ben, Jókai Mór A szerelem bolondjai című regénye megjelenésének idején. E könyvében a nagy mesemondó nem fest túl hízelgő képet az akkor már majd három évtizedes hazai jelenléttel bíró felekezetről: a műben feltűnő „názárénus” ifjú és öreg két igen fura szerzet. Nem elég, hogy nem isznak, nem dohányoznak, nem káromkodnak, ráadásul a bi-, sőt a poligámia hívei, de még apjuktól örökölt vezetéknevüket is képesek csak avégett elhagyni, nehogy az alapján találjon rájuk a hagyatékot megadóztatni vágyó finánc. A gyerekek keresztelőjét pedig azért hanyagolják, hogy az anyakönyv alapján ne lehessen besorozni őket.
A finom gúnnyal megírt sorok – még akkor is, ha a gyerekek megkeresztelésének elvetése, noha egészen más okból, történetesen igaz – az irodalmi fikció világába tartoznak, s a szerző nyilvánvaló szándéka szerint is sokkal inkább tükrözik a korban a nazarénusokkal kapcsolatban meglévő általános előítéleteket, semmint a színtiszta valóságot. Mely előítéletek, ha jóval enyhébb formában is, mindmáig tartják magukat.
– Olykor még most is a legvadabb dolgokat terjesztik rólunk – mosolyog Dobosi Dániel szentantalfai borász, amikor szóba hozom a Jókai által megpendített bigámiát. – Elüt az életmódunk a többségétől, nem járunk szórakozni, mulatni, nemigen veszünk részt rendezvényeken, nagycsaládban élünk, Istennek szenteljük az életünket. Ezt sokan furcsállják, nem egy ember akad, aki majdnem elmebajosnak tart bennünket. De ez minket hidegen hagy.
Pedig a hétköznapi élet egyéb területein nem is olyan szembeszökő a másság: a nazarénusok nem amishok, akik viseletükben, korábbi szinten megrekedt eszközhasználatukban is látványosan elütnek környezetüktől. Mára egyetlen feltűnő külső jellegzetességük a nők által hordott (általában csipke)kendő. Az átlag nazarénus földet művel, az építőiparban dolgozik, esetleg autót szerel – kor- és munkatársaitól inkább lelki téren különbözik. Mert az ma már igazán ritka a magyar vidéken, hogy egy mester- vagy parasztember az egész napos kemény munka után nem az italmérésben vagy a tévé előtt, hanem egy alig néhány éve emelt imaházban „lazít”, a neki megfelelő hangszínen énekelve az Új Sion-hárfa vagy a Hangoljátok szíveteket című énekeskönyv valamelyik négy szólamban előadott darabját.
A nemzetközi szinten is jegyzett chardonnay-val büszkélkedő Dobosiék, ha épp nem szólítja el őket a szüret vagy az üzleti kötelesség, ezt teszik. Hasonlóan a körülbelül négyszázhúsz lelkes település nagyjából százhetven nazarénusához.
A borász jó kedélyű, nyitott ember, sugárzóan kedves feleségével együtt szívesen mesél vallásáról is. Többek közt arról, hogy épp az ő nagyapja volt az, aki valamikor a múlt század elején behozta a nazarénusságot az egyébként katolikus, református és evangélikus templommal is „ellátott” Szentantalfára, megteremtve ezzel az ország egyetlen második világháború utáni közösségének gyökereit. Helyben 1947-ig feleségével gyakorolta a vallást, istentiszteletre évekig a közeli Monoszlóra járt át, de miközben ott azóta elfogytak a hívek, Antalfán a gyerekei által alapított közösség jelentősen megerősödött. Ma közepes méretűnek számít: míg akad az országban négy tagot számláló miniközösség – épp a közeli Bakonycsernyén –, a legnagyobb budapesti, Bács-Kiskun és Csongrád megyei gyülekezetekbe három-négy százan járnak. Nazarénusok ma körülbelül harminc hazai településen vannak jelen. Valaha ennél jóval számosabbak voltak.
A hittanilag a protestáns evangéliumi kereszténység anabaptista (vagyis csak a felnőttkeresztséget elfogadó) ágának ultrakonzervatív-fundamentalista irányzatába sorolható vallás az 1830-as évek legvégén jelent meg Magyarországon. Két lakatoslegény, Denkel János és Kropacsek János ekkor tért haza svájci vándoridejéből. Zürich környékén ismerkedtek meg a református lelkészből lett vallásalapító, Samuel Heinrich Fröhlich tanaival. Denkel Pesten közös műhelyben dolgozott az ugyancsak lakatos Hencsey Lajossal, s megtérítette. Hencsey 1840. május 8-án keresztelkedett meg, és innentől számítható a magyarországi nazarénus egyház születése, a nevezetes, Kerepes út 5. szám alatt lezajlott eseményen ugyanis már négyen voltak jelen – Denkel, Kropacsek, Hencsey és egy özvegyasszony. Márpedig míg két ember még nem egyház, három már az. Hazánkban ekkor már háromszáz éve nem született új vallás, és a később számtalan formában megjelenő újkereszténység első fecskéi a magukat ekkor még „a bűnökből megtért, szentélet-követő, Krisztusnak szent keresztségét a hitnek megvallása után felvett keresztyének”-nek nevező Hencseyék voltak. (A mára jóval ismertebb baptizmus 1846-ban, míg a metodisták, az adventisták vagy a Jehova tanúi még később, a századforduló környékén jelentek meg Nagy-Magyarországon.)
A nagy hatású, 1844-ben, harminchárom éves korában elhunyt Hencsey először szülőfaluja, a zalai Szentpéterúr környékén terjesztette az új tanokat, melyek leginkább a Balaton vidékén, Szentantalfától nem is olyan messze (például Káptalantótiban, a ma Alsópáhok részét képező Nemesboldogasszonyfán s a szőlőhegyi falvakban, Badacsonytomajon, az akkor még különálló Gyenesen és Diáson, a Vanyarcznak nevezett Vonyarcvashegyen és különösen Ábrahámhegyen) leltek követőkre. A szabadságharc bukása után egy Kalmár István nevű nazarénus Bácskában, míg egy bizonyos Vajdenhof Fülöp Békésben szerzett híveket az új vallásnak, ahonnan az az egész Alföldön terjedni kezdett. Ez volt az a pillanat, amikor a nazarénusok kapcsolatba kerültek a bibliás paraszti tömegekkel, akik, miután már a reformátusokban is csalódtak, különösen fogékonyak voltak az új hitértelmezésekre. A nazarénus felekezet az 1870-es és 1880-as években élte virágkorát – annak ellenére, hogy térítést, hivatkozva a Máté evangéliumában olvasható sorokra („…ne adjátok azt, a mi szent, az ebeknek, se gyöngyeiteket ne hányjátok a disznók elé, hogy meg ne tapossák azokat lábaikkal, és néktek fordulván, meg ne szaggassanak titeket”), sohasem végeztek.
A Balatoni utazás és a tiszaeszlári vérvád tárgyalását felidéző A nagy per szerzője, Eötvös Károly 1873-ban a Pesti Naplóban cikksorozatot jelentetett meg a vallásról, majd 1904-ben A nazarénusok címmel kötetet is szentelt a témának. „Egy kis darab ez a mivelődés egyetemes történetéből; egy kis mutatvány a magyar népszellem erőkísérleteiből. Megérdemli a nemesen gondolkozók fáradozását” – magyarázza vállalkozása okait. Valójában mintegy emléket akar állítani a jelenségnek, melyről majdhogynem múlt időben beszél: „[Hencsey] munkája el fog veszni nyomtalanul. Tanait a feledékenység felemészti. Felekezetét el fogja nyelni az időknek folyása vagy a lelkek ridegsége, vagy rokonirányu uj hitalakulás rengetege. De nevét és nevének emlékét őrizzük meg mi” – indítványozza a szerző, majd a maga néhol szószátyár, ám módfelett élvezetes stílusában olyan riportkönyvet rittyent a témáról, mely mind a mai napig a nazarénusokkal kapcsolatos kutatások kiindulópontja és leggazdagabb forrásmunkája.
A több mint száz évvel ezelőtt papírra vetett sorokat olvasva meglepődünk: a lényeget tekintve mintha mi sem változott volna. Ami nem csoda, hiszen a nazarénusok meglehetősen időtálló fundamentumra, a Szentírásra – annak is a Károli-féle fordítására – támaszkodnak. Azontúl jóformán semmi másra. A vallástudományi könyveket, a bibliamagyarázatokat tudatosan kerülik, papjaik, teológiai iskoláik nincsenek, az istentiszteleteken a közösség valamelyik tagja ad igemagyarázatot.
Ám bármilyen szilárdak az alapok, Eötvös okkal gondolhatta, hogy a felekezet eltűnésre ítéltetett. Alapelveik közt túlságosan sok az olyan, amelyet egy kevéssé toleráns államhatalom nem néz jó szemmel. A vallás szabad gyakorlásáról 1895-ben, Wekerle Sándor első miniszterelnöksége idején hozott törvény elfogadásáig nem volt ritka a nazarénus gyerekek kényszerkeresztelése, a szülők házasságra kényszerítése (ők maguk, mivel hitük szerint nem esküdhetnek, az esküvő intézményét is elvetik), de a legtöbb konfliktust mégis a katonai szolgálat megtagadása jelentette. Nemcsak a világháborúkban, hanem egészen 1977-ig, amikor a helsinki egyezmény folyományaként hivatalos vallásként fogadták el a nazarénusokét, és lehetővé tették számukra a fegyver nélküli szolgálatot.
– Jómagam Baracskán ültem harmincnégy hónapot 1973 és 1976 között – meséli Dobosi Dániel, aki négy falubelijével együtt az utolsó bebörtönzöttek között volt. – A bírótól függött, ki mekkora és milyen fokozatú büntetést kapott. Engem Győrben ítéltek el, és fogházat kaptam, a bátyám viszont börtönt. Az ügyész úgy tíz év múlva járt nálam, jött oltványt vásárolni. Nem haragudtam rá, ez nem személyes dolog volt. Nekem a tárgyaláson inkább az ügyészi stílus volt szokatlan. Mi alapvetően bízunk az emberekben, amit mondunk, az úgy is van, nem kételkedünk egymásban. Ő pedig mindent megkérdezett ötféleképpen, hátha ellentmondok magamnak, hát az borzasztó unalmas dolog volt.
A háború utáni generációk még egész olcsón megúszták: elődeik közül sokan mártíromságot vállaltak a hitükért. Dobosi Ferenc, az antalfai hívők vezetője, „nazarénusul” egyházi szolgája számos emberi tragédiáról tud.
– A háborúban nem egy nazarénust végeztek ki vagy zártak büntetőtáborba – meséli házuk ebédlőjének óriási asztala mellett, mely körül rajta kívül az édesanyja, felesége és tizenegy gyermekük szokott étkezni. – Sokan jártak úgy, hogy a magyar hadseregben munkaszolgálatosok voltak, aztán jöttek a szovjetek, és már vitték is őket Oroszországba. Ám még ezzel sem igen tudták megtörni a közösséget: mindig is akkor gyarapodtunk a leginkább, amikor üldöztek bennünket.
Bár a halk szavú egyházi szolga magyarázata, mely szerint a nazarénusok ereje Istennel való személyes kapcsolatukban rejlik, teljesen meggyőzőnek hat, mégis felmerül a kérdés, miképp maradhat meg, sőt erősödhet ma Magyarországon egy olyan vallás, mely ennyire sok lemondást követel meg híveitől, miközben sem intézményrendszer, sem fizetett tisztségviselők nem segítik működésüket. Fazekas Csaba történész úgy véli, ez még előnyükre is válhat.
– Az alulról szerveződés ennyire tiszta formában nem figyelhető meg más közösségeknél – mondja a Miskolci Egyetem egyháztörténetet is oktató docense. – A fentieket a nazarénusok sajátos befelé zárkózással is párosítják. Míg más újkeresztény mozgalmaknál a gyülekezetek növekedése, terjeszkedése előbb-utóbb a „totális demokrácia” újragondolását eredményezte, ők időtálló gyülekezeti formát tudtak teremteni, mely egyedülálló sajátosságuk. A nazarénusok hitelvei és hitélete egyébként – ebben nem egyedülállóak a kisegyházak között – nagyon is alkalmasak a belső összetartozás érzésének felerősítésére. A támadások, üldöztetések (akár egyházi, akár államhatalmi oldalról érkeztek) a közösségi erőt nem gyengítették, épp ellenkezőleg: fokozták a hitelvekben való meggyőződést, akár a különböző módon megmutatkozó mártíromság vállalásáig. A hitelvek megélése a nazarénusokat boldoggá teszi, a közösségi élmény pedig szoros belső kohéziót alakít ki.
– És vajon mennyire meglepő, hogy egy klasszikus „paraszti vallás” többé-kevésbé eredeti formájában létezik még Magyarországon?
– Meglepődni ezen nem érdemes – véli Fazekas. – Kétségtelen, hogy a XIX–XX. századi „vidéki” Magyarország, elsősorban a paraszti életforma különösen alkalmas volt a nazarénusok és más falusi közegben terjedő kisegyházak számára. Erre – más irányból – a falukutató népi írók és későbbi szociográfusok is felfigyeltek. A falusi lakosság zártsága, puritán életforma iránti fogékonysága megkönnyítette egyes kisegyházi missziók terjedését, különösen a nazarénusokét. A figyelemre méltó inkább az, hogy a XX. század második felében lezajlott falusi életformaváltás ellenére is megőrződtek a nazarénus gyülekezetek, jóllehet ebben a családi kapcsolatoknak is komoly szerepük van. Vagyis a nazarénusokhoz viszonylag ritkább a „betérés”, viszont a nazarénus családba születők jó eséllyel továbbviszik a szülőktől örökölt vallási tradíciót.
Az Európán és Amerikán kívül Ausztráliában, Pápua Új-Guineában és Ghánában is jelen lévő, az egész világon legfeljebb néhány tízezer tagot számláló nazarénusság magyar ága valószínűleg a hivatalos egyházi státus elvesztését is túléli majd. Hogy kérvényezik-e az illetékes miniszternél az újbóli elismertetést, még nem tudják. Halaszthatatlan szükségük nincs rá: a „magyar népszellem erőkísérleteinek” e kis mutatványa, őrizve függetlenségét, eddig sem tartott igényt állami támogatásra.
origo.hu
Ázsiai kamuprofilok tömegét vásárolta fel Magyar Péter
