Autonómia nélkül nincs igazi egyetem

Értelmező szótárban is olvasható alaptételt fogalmazott meg Pályi Gyula, amikor a Kutatómunka nélkül nincs igazi egyetem címet adta írásának (Magyar Nemzet, szeptember 5.). A kibocsátott diplomások minősége, alkalmazhatósága, minden értékelés és rangsorolás meghatározó mértékben azon alapszik, milyen színvonalas és eredményes egy egyetem kutatási és oktatási tevékenysége, milyen erős a mögötte álló kutatói és oktatói állomány. Többé-kevésbé azt is elismeri, hogy ehhez pénz szükséges: költségmentes kutatás nem létezik. Pénz nélkül aligha fejlődne a tudomány, nem lennének sem korszerű gyógyszerek, sem internet, sem DNS-vizsgálat, ha banktisztviselőkre vagy tüzértisztekre bíznák művelését. Einstein, Bolyai, a Rubik-kocka vagy a műegyetemi „gömböc” egyedi példáival nem lehet azt igazolni, hogy az új eredményekhez nincs szükség a folyóiratokon túlmenő korszerű infrastruktúrára.
Pályi Gyulától eltérően látom az egyetemek autonómiájának kérdését. 1988-ban Bolognában a Magna Charta Universitatum aláírásával félezer rektor tett hitet az egyetemek nevében az autonómia szükségessége mellett: „az egyetem autonóm intézmény”, és az „egyetemen az oktatás és kutatás elválaszthatatlan egymástól”. 1999-ben, amikor megszületett a bolognai nyilatkozat, nem volt „gleichschaltolás”: miniszterek és rektorok, az európai rektorkonferencia tettek ajánlásokat egy hatékonyabb, rugalmasabb, mobilisabb, lineáris felépítésű európai felsőoktatási képzési rendszerre, amit nem volt és ma sem kötelező vállalni. Mégis az akkori 29 aláíróhoz újabbak csatlakoztak: ma már 47 ország véli úgy, hogy érdemes ezt a sikeres felsőoktatásokban alkalmazott rendszert működtetni. Hogy hol teszik ezt sikeresen, és hol nem, az nem a rendszertől, hanem az alkalmazóktól függ. Kilépni még senki nem lépett ki, bár Pályi Gyuláéhoz hasonló, visszavonuló ötleteket mások is megfogalmaztak. Sokan inkább előremutató, fejlesztő lépéseket javasolnak.
A magyar felsőoktatást az állam finanszírozza, de jelentős a hazai és külföldi költségtérítéses hallgatók hozzájárulása is. Az állam persze az adófizetők sokaságát jelenti, s azért finanszíroz, mert belátta, szüksége van az egyetemek „termékeire”: a diplomásokra és a kutatási eredményekre. De ettől még nem tudja jobban megmondani az autonóm kutatói közösségnél (az egyetemnél), merre fejlődjön a tudomány: sem Einsteinnek, sem Rubik Ernőnek nem mondták meg az adófizetők, mit fedezzen fel. S főleg nem tudja megítélni az állam, milyen eredményességgel és színvonalon folynak ezek a kutatások. Az autonómiát természetesen törvényes keretek között és felelősen kell gyakorolni, de nem lehet megkérdőjelezni.
Tévedés, hogy a rektori konferencia a hazai egyetemi autonómia új keletű „érdekes torzulása”. Az osztrák–magyar rektori konferencia épp száz éve, 1911-ben jött létre, és a múlt században hasonló intézmények megalakítása általános európai gyakorlattá vált. Olyannyira, hogy a nemzetközi szervezetük is létrejött, ma European University Association néven hatékonyan és jelentős befolyással működik. Az „úgynevezett” Magyar (felsőoktatási!) Akkreditációs Bizottság (MAB) sem magyar találmány. Jó évszázada a legjobb amerikai egyetemek az államoktól függetlenül maguk alakították ki az akkreditáció (magyarul minőséghitelesítés) rendszerét: önmaguk értékelték és minősítették a felsőoktatási intézményeket. Ma is egy, az államtól független szervezet, a Council for Higher Education Accreditation végzi ezt ott, s minősítését a szövetségi állam olyannyira elfogadja, hogy ez alapján ad vagy nem ad támogatást az intézménynek, illetve hallgatóinak. És természetesen nem szól bele szakmai kérdésekbe, tiszteletben tartja a tudomány autonómiáját.
Hazánkban az új alaptörvény megerősíti: „Tudományos igazság kérdésében az állam nem jogosult dönteni, tudományos kutatások értékelésére kizárólag a tudomány művelői jogosultak.” Ezek alapján egyszerűen értelmezhetetlen a gondolat, hogy a MAB minőségértékelő és minőséghitelesítő feladatait egy minisztériumi osztály lássa el: a minisztériumban dolgozhatnak kiváló hivatalnokok, de annak a széles szakmai spektrumnak a tudományos értékét, ami a magyar felsőoktatásban is megvan, nem tudnák átlátni, s az alaptörvény szerint erről az állam nem is jogosult dönteni. És ez attól teljesen független, hogy az állam kormányának éppen mekkora többsége van. Gondolom, Pályi Gyula szerint sem kétharmados parlamenti többség kérdése, milyen a vegyészmérnöki képzés és kutatás minősége egykori egyetemén, Veszprémben vagy Modenában.
Tájékozatlanságra vall azt írni, hogy a MAB dönt szakok indításáról, működtetéséről, egyetemi tanári pályázatokról. Ezekről a miniszter dönt (szervezete, az Oktatási Hivatal közreműködésével). A miniszter döntéséhez a MAB a törvény szerint szakértői véleményt ad. Ennek komoly súlya van, de több kérdésben és számos esetben a mindenkori miniszter ettől eltérően döntött. Kizárólag a doktori iskolák létesítésében van perdöntő szava a MAB-nak, de ez annyira a tudományos kutatások értékelésére alapozódik, hogy itt alkotmányosan csak a tudományos közösség (megtestesítője e téren a MAB) és nem az állam dönthet. Ahogy az MTA-doktori címről az MTA Doktori Tanácsa, s már régóta nem az állami Tudományos Minősítő Bizottság dönt. A MAB európai színvonalú működését és függetlenségét az European Association for Quality Assurance teljes jogú tagsággal ismerte el. Ennek az elismerésnek az értékét például az is jelzi, hogy a hasonló funkciójú olasz CNVSU-t tavaly visszaminősítette tagjelöltté.
A magyar felsőoktatás a peregrinusok, az oktatói-kutatói mobilitás, valamint a tudományos eredmények szabad áramlása révén évszázadok óta európai felfogásban működik. Javaslom: ne térjünk el ettől továbbra sem!

A szerző a Magyar Akkreditációs Bizottság elnöke