Az államadósság mint ellenség

Ami nem emelkedik, az rögtön süllyedni kezd. Ebben az egyszerű igazságban fogalmazható meg a legtömörebben a nyugati világot nyomasztó válság természete. Akkor kerülünk válságba, amikor bizonytalanná válunk saját céljainkat illetően, nem tudjuk, merre tartsunk, hogy merre van az előre. A Nyugat azért került válságba, mert a tények ellentmondani látszanak annak a hitnek, hogy a növekedés örökké fokozható, a fejlődés pedig töretlen. A tények ugyanis erősebbnek bizonyulnak a Nyugat fundamentumát jelentő hitnél: s mivel a növekedés mutatói nem emelkednek, Európa süllyedni kezdett.
Az euróválság természete tehát nem elsősorban gazdasági, hanem civilizációs természetű krízis, s csupán azért és annyiban jelentkezik gazdasági természetű problémaként, mert a piac és a fogyasztás a növekedés legnyilvánvalóbb terepe és értékmérője.
Ha a tények megcáfolnak egy hitet, a hit dogmává válik.
Az események azt mutatják, hogy korábban megdönthetetlennek tekintett igazságok válnak kétségessé, ám a Nyugat mégis ragaszkodik saját igazságához. Ezért fokozódik a krízis. Az euróválság ugyanis azért öltött még drámaibb méreteket, mert augusztus közepén napvilágot láttak azok a gazdasági adatok, amelyek a vártnál jóval lassabb növekedést mutattak (gondoljunk csak a német, a francia és a tengerentúli eseményekre). S mivel ami nem emelkedik, az rögtön süllyedni kezd, amíg a piaci pánik felhajtotta az arany és a svájci fizetőeszköz árát, addig az euró folytatta a gyengülést. A növekedés elmaradása ugyanakkor ismételten felerősítette az igényt az államadósságok lefaragását célzó eszközökre.

Az államadósság elleni háború
Amíg a gazdaságfilozófiai irányzatok képviselői vitatkoznak, addig a politikusok döntenek. A háború a politika legszélsőségesebb megnyilvánulása, mert egzisztenciális kérdésekről való döntést feltételez. S ha valaki körbenéz Európában, azt láthatja, hogy az államadósság nem szimbolikusan, hanem a maga húsba vágó módján szedi áldozatait. Az a Görögország, amelynek államadóssága 2010-re elérte a GDP 142 százalékát, mára tulajdonképpen olyan csődben lévő országnak tekinthető, amelynek szuverenitását más országok és nemzetközi szervezetek (IMF, monetáris unió) korlátozzák. Azaz nem a görögök, hanem mások mondják meg, hogy Görögországgal mi legyen. Mint tudjuk, hasonlóképpen a folyamatos megszorítások politikája előtt áll Portugália, Írország, Spanyolország is. Olaszország a nyáron pedig azért fokozta tovább az euróválságot, mert a piacon elterjedt az a hír, hogy az olasz kormány nem fog megszorításokat végrehajtani.
De vajon megfelelő eszköz-e a megszorítások politikája az államadósság elleni háborúban? A háború, mivel a tét az egzisztenciális kérdések körül forog, azt követeli a politikusoktól, hogy védjék meg nemzetüket, és védjék meg állampolgáraikat. Őrizzék meg a szuverenitást, és teremtsenek biztonságot. Ráadásul mindezt egyszerre és egy időben.
A győzelem feltétele a politikai teljesítmény. A válság ezt felértékeli. A politikai teljesítmény azt jelenti, hogy képesek vagyunk megérteni, hogy mi a helyzet, és válaszokat kínálni a „mi a teendő?” kérdésre.
A magyar kormány arra a kérdésre, hogy mi a helyzet, több, egymással összefüggő következtetést fogalmazhatott meg a maga számára. Először is a szocialista–liberális kormányok megszorító politikája nem mérsékelte, hanem éppen ellenkezőleg, fokozta a válságot, miközben az államadósság tovább nőtt. Másodszor, az államadósság amiatt nőtt, mert a szocialisták azért, hogy megőrizzék hatalmukat, hitelekből voltak kénytelenek finanszírozni azt a szociális és jóléti politikát, amely szavazatszerzési stratégiájuk alapját alkotta. Harmadszor, a versenytárs közép-európai országok az elmúlt időszakban azért körözték le Magyarországot – annak ellenére, hogy nem nyújtottak számottevően jobb teljesítményt –, mert ott kisebb volt az államadósság. Végül Lengyelország esete azt mutatja, hogy a sikernek vannak politikai feltételei is: a jobboldali konjunktúra fenntartása és a korábbi baloldali erők marginalizálása.
A „mi a teendő?” kérdésére a válasz készen állt: meg kell védeni Magyarországot, meg kell védeni a magyarokat. Ezt viszont nem lehet az államadósság további növelésével és a megszorítások politikájával elérni. Ehhez egy erős államra és egy „nem szokványos gazdaságpolitikai” gyakorlatra van szükség. Mert csak egy erős állam tudja megvédeni a nemzet szuverenitását, s képes szakítani azokkal a tabukkal, amelyek a ciklikusan visszatérő válságokat okozták. Ez a kulcs a mozaikok összeillesztéséhez: az IMF-fel még tavaly nyáron felvállalt konfliktust; a kötelező magánnyugdíjpénztár mint az államadósságot újratermelő egyik rendszer megszüntetését; a bankadót; az államadósság mértékének és a nemzeti vagyon védelmének alkotmányba iktatását; az államadósság csökkentését; az új típusú szövetség megkötését Kínával; a munkára ösztönző lépéseket; a stratégia ágazatok állami tulajdonban tartását; az Új Széchenyi-tervet; a szociális konzultáció megindítását; a devizahitelesek védelmében hozott intézkedéseket nem ez vagy az a gazdaságfilozófia-iskola melletti elkötelezettség, hanem egy politikai cél – Magyarország és a magyarok megvédésének szándéka – magyarázza.

A válság: veszély és lehetőség
Európa ma komoly bajban van. A nyáron kirobbant euróválság az adósságcsapda következménye. Az adósságcsapda pedig újabb és újabb kihívásokat állít mindenki elé – azok elé is, akik már kitörtek a csapda szorításából. Nem kérdés, hogy Magyarországnak is szembe kell nézni azokkal a veszélyekkel, amelyek a nemzetközi környezetből érkeznek: ilyen a spekulatív tőke visszatérő támadása, hiszen valakinek meg kell fizetnie a válság árát, ilyen a vártnál lassabban növekvő nemzetközi gazdaság. Az adósságválság tehát nyilvánvalóan veszélyt jelent Magyarországra nézve is. A veszély azonban mindig magában hordozza a lehetőséget is, a lehetőséget, hogy a válságból ne vesztesen, hanem győztesen, ne legyengülve, hanem megerősödve törjünk ki. Nem az a kérdés tehát, hogy állít-e újabb kihívást az egyre fokozó adósságválság a kormányzati teljesítmény elé – mert állít –, hanem az, hogyan kell reagálni erre a kihívásra.
Magyarország az elmúlt év során végrehajtott gazdasági fordulattal megkezdte a kitörést az adósságcsapdából, míg a legtöbb európai ország egyre mélyebben csúszik bele. A magyar kormány által folytatott politika arra a helyzetértékelésre épül, hogy a régi rendszerek fenntarthatatlanok, és folyamatosan újratermelik a problémákat. A változtatások elmaradása, a régi paradigma keretén belül való gondolkodás a ciklikusan ismétlődő válságok legfőbb okozója, ezért van szükség Magyarország megújítására. Ebből pedig logikusan következik, hogy a fokozódó válságra nem a megújulás feladásával, hanem éppen ellenkezőleg, a felgyorsításával kell válaszolni.

A megújulás politikája
Megújulási verseny van a világban. Aki megérti az alternatívákat, és képes jó döntéseket hozni, az győzni fog, míg a rossz válaszokat adó országok szükségképpen a vesztesek közé kerülnek. Korszakhatáron állunk, és jóllehet a válság nem gazdasági, hanem civilizációs természetű, ebből még nem következik, hogy a nyugati civilizációt kellene végleg elutasítani. Létezik ugyanis olyan rejtett erőforrása a nyugati kultúrkörnek, amely segít megérteni az alternatívákat és jó döntéseket hozni.
Minden nagy civilizáció megteremtette saját kulturális alapjait annak érdekében, hogy hatalmat tudjon gyakorolni. A hatalomgyakorlás tehát legalább részben kulturális-civilizációs kérdés. Csak a hatalom teszi lehetővé, hogy dolgokat megváltoztassuk vagy megőrizzünk. A politikában pedig mindig vagy meg akarunk változtatni valamit, vagy valaminek a megőrzésére törekszünk. A nyugati kultúrkörben a hatalomgyakorlás alapja a cél iránti alázat civilizációs attitűdje. Ez azt jelenti, hogy a hatalomgyakorlónak olyan célja van, ami kívül esik önmagán. Vagyis a hatalmat sohasem önmagáért gyakorolja, hanem ennek mindig van közösségi aspektusa is. Ez a rejtett erőforrása az alternatívák megértésének és a jó válaszok megfogalmazásának.
Míg korábban sikeresnek számító országok bajba kerülnek, addig más országok sikerrel dacolnak a válság szeleivel. Magyarországot mind ez idáig azért kerülte el a válság, mert a magyar kormány megértette a nyugati civilizációnak ezt a rejtett erőforrását, ezért volt képes megvédeni Magyarországot és a magyarokat. Ez a politikai teljesítmény. S ezt a válsággal hadilábon álló Európa is kezdi elismerni: a legutóbbi hírek szerint a lengyel munkaügyi miniszter a magánnyugdíjpénztárak megszüntetését és költségvetésbe olvasztását javasolja, a franciák és a németek szorgalmazzák, hogy minden euróövezeti ország írjon bele az alkotmányba egy adósságplafont, az államadóssággal küszködő országok az adósság csökkentése mellett kötelezik el magukat.
A válság mélyül, s egyre inkább látható, hogy a régi hitet fel kell adni, a régi gyakorlatokkal pedig szakítani kell. Az új korszak a nemzeti intézmények felértékelődéséről, a munka státusának helyreállításáról, munkalapú gazdaságról és politikai teljesítményről szól majd. Hiszen Róma bukásakor sem az volt az igazi kérdés, hogy mi lesz Rómával, hanem hogy mi lesz Róma után.

A szerző a Századvég Alapítvány kutatási igazgatója