B kategóriás állampolgárok?

Rövidesen eldől, milyen formában szavazhatnak a magyar Országgyűlésbe bejutó politikusokra a határon túl élő magyarok – a parlament várhatóan ősszel módosítja a választójogi törvényt. Ez a kérdés még a jobboldalt is megosztja: sokan úgy gondolják, fölösleges választójogot adni a határon túl élő magyaroknak. A magyar állampolgárság könnyített megszerzésének a lehetősége rendben, kilencvenéves elmaradást sikerült rendezni ezzel, de a szavazásokon való részvétel az más, abba ne szóljon bele az, aki nem itt él, vagy nem az anyaország határain belül fizet adót. A baloldalról vagy a liberálisokról most nem szólnék bővebben, ők üzembiztosan hozzák, ami tőlük elvárható. „Évtizedekre be akarja betonozni a hatalomba magát a Fidesz” – mondják már most, és ha lesz törvény, valószínűleg előjönnek egy gátlástalanul hazug kampánnyal, amelyet a státustörvény („huszonhárommillió román fogja elözönleni Magyarországot”) és a kettős állampolgárságról szóló népszavazás idején („a határon túliak átköltözésével tönkremegy a magyar egészségbiztosítás és az egész nyugdíjrendszer”) megtapasztalhattunk.
Mielőtt utat engednénk az indulatoknak, érdemes egy kicsit lehiggadni. Először is tisztázni kell, hogy nincs kétféle állampolgárság: egy azoknak, akik a határokon belül élnek, és egy másfajta azoknak, akik kívül. Az állampolgársági kötelék jogokat (így például azt, hogy az illető választhat és megválasztható) és kötelezettségeket tartalmaz mindenki számára egyenlő módon. Európa számos országában szavazhatnak a határon túl élő nemzettársak – Romániában például a legutóbbi elnökválasztáson, 2009-ben a baloldali Mircea Geoana látszott győztesnek (az urnazárás után bulit is csaptak a győzelem örömére), de aztán megszámolták a külföldön leadott szavazatokat, és ezek segítségével Traian Basescu győzött. Keleti szomszédunk helyzete azért is érdekes, mert „kétféle” határon túli románja van: akik elcsatolt területen – Moldávia – élnek, de most már milliószám olyanok is, akik munkát keresve vándoroltak ki Nyugat-Európába. Szavazni a Pruton túli románnak is éppúgy lehet, mint az eperszedőnek. Olaszországban tizenkét képviselőt küldhetnek a parlamentbe azok, akik nem laknak az országban, és ehhez hasonló megoldást alkalmaznak Franciaországban és Horvátországban is. Csehországban és Szlovákiában is vannak képviselőik a határon túl élőknek az anyaország törvényhozásában.
Magyarországon jelenleg helyben lakáshoz van kötve a szavazati jog, magyarán rendelkezni kell lakcímkártyával annak, aki voksolni akar. Ezt azonban eddig sem volt túl bonyolult megszerezni annak a külföldön élő magyarnak, aki bele akar szólni a magyar közéletbe – egy hazalátogatás során elég volt bejelentkezni itthon egy barát lakásába, és visszatérve máris lehetett jelentkezni a legközelebbi követségen a választói névjegyzékbe való felvételre.
Vizsgáljuk meg azt az érvet, hogy aki nem itt fizet adót, az ne is szóljon bele az ország sorsának alakulásába! Ha szigorúan ragaszkodunk ehhez az elvünkhöz, akkor azonnal meg kellene vonnunk a szavazati jogot a külföldre távozó orvosoktól, legálisan (vagy akár feketén) Nyugat-Európában dolgozó kétkezi munkásoktól és mindenkitől, aki rövidebb-hosszabb ideig külföldön keres magának boldogulást, hiszen ők külföldön adóznak, ha adóznak egyáltalán. Eddig ők is szavazhattak, akár itthon, akár – előzetes bejelentkezés után – valamelyik magyar külképviseleten. És mi legyen azokkal a Magyarországon született, most is a határokon belül élő nemzettársainkkal, akik még életükben egyetlen forinttal sem járultak hozzá a közös kasszához, mert nem tudtak vagy nem akartak dolgozni?
Egy másik gyakran hangoztatott érv, hogy az ne szóljon bele a hazai politikába, aki nem érzi a saját bőrén a döntésének, vagyis a szavazatának a következményeit. Jogos kérdés, de erre is van ellenpéldám: vonjuk meg azoktól is a szavazati jogot, akik egész életstratégiát építettek a szociális és egyéb ellátórendszerek megcsapolására, de soha egyetlen fillért sem fizettek be jövedelmi adóként? Sok tízezres – talán százezres – ez a tömeg, és ők is eldönthetik a választásokat azzal, hogy arra voksolnak, aki további segélyeket ígér nekik a többi adófizető kárára. Ők más zsebéről szavaznak, a másik kárára.
Egyes értelmiségiek arról fognak fanyalogni, hogy a határon túli magyarok nem tudják, mi történik Budapesten, így nem lesznek tisztában azzal, hogy melyik párt mit is akar, így félinformációkra alapozva fognak voksolni. Halkan kérdezem: az iskolázatlan, félanalfabéta anyaországi, akinek netán egy deci pálinkával vagy egy élelmiszercsomaggal vásárolja meg valaki a szavazatát, az pontosan tudja, hogy mi az LMP álláspontja a megújuló energiaforrásokkal kapcsolatban? Ma már Székelyudvarhelyen vagy Újvidéken is pontosan ugyanazok a tévéadók mennek a háztartások zömében, mint Balmazújvárosban, a világhálón pedig minden elérhető annak, aki a politikára kíváncsi. Óvnék attól, hogy lebecsüljük a határon túli magyarok politikai-szellemi rátermettségét: józan paraszti eszük, a megélhetésért és megmaradásért vívott napi harcaik tették annyira megfontolttá és felelősségteljessé őket, mint amilyen egy magyar liberális vagy baloldali értelmiségi.
Sokan attól félnek, a Fidesz évekre bebetonozza magát a hatalomba, ha megadja a szavazati jogot a hárommilliónyi határon túli magyarnak. A felvetés abból a téves elképzelésből alakul ki, hogy minden határon túli jobboldali. Ennek cáfolására csak egyetlen példa: Szlovákiában legutóbb nem a konzervatív MKP, hanem az inkább liberálisnak mondható magyar– szlovák Híd jutott be a parlamentbe. Arról nem is beszélve, hogy a Fidesznek erős konkurenciája van jobbról: szép számmal akadhatnak olyanok a határon túl is, akiknek a polgári szövetség nem elég radikális, ezért inkább a Jobbik harsányságát díjazzák szavazatukkal. És akkor még nem beszéltünk a részvételről: a rendszerváltást követő évtizedekben jelentősen megcsappant az érdeklődés a határon túli magyarok körében is a választások iránt. Erdélyben az RMDSZ például elveszítette a szavazóinak jóval több mint felét, miközben minden választáson bejutott a romániai parlamentbe. Mi a garancia arra, hogy ha már a saját politikusaik sem érdeklik őket, hosszú kilométereket fognak utazni a székelyföldi magyarok a legközelebbi követségig vagy konzulátusig, hogy ott egy hosszú sort kiállva valamelyik anyaországi pártra voksoljanak?
A fóbiákon és a félelmeken túl sokkal érdekesebb kérdés a hogyan. Eddig kétféle elképzelésről hallottam: az egyik szerint a hazai pártlistákra szavazhatnak a határon túl élő magyar állampolgárok. A másik szerint saját, (anyaországi) pártfüggetlen képviselőt küldhetnek régiók szerint. Jönne tehát egy-két ember (számarány szerint) Erdélyből, Felvidékről, Délvidékről, Kárpátaljáról, és talán a nyugati magyarságot is képviselné valaki. Azt pedig, hogy pontosan ki is, ott megszervezett választással döntenék el.
Nekem ez utóbbi változat a szimpatikusabb, különösen akkor, ha ősszel sikerül rendezni egy másik nagy adósságot is, a hazai kisebbségek parlamenti képviseletének kérdését. Ha majd „alanyi jogon” bejuthat roma, szlovák, román, szerb és más képviselő az Országházba, akkor miért ne lennének jelen az elszakított nemzetrészek képviselői is? A csökkentve is kétszáz fős létszámú következő parlamentben nem osztana-szorozna olyan sokat ez a pár ember. Ha pedig igen, még talán az is előfordulhat, hogy épp ezzel a vérfrissítéssel tudunk kikecmeregni az elmocsarasodott pártpolitikából.