Bankok és bankók

Érdemes volt-e a kormányfőnek kezdeményeznie, hogy a hitelfelvevők fix árfolyamon, egy összegben visszafizethessék devizaalapú kölcsöneiket? Szakértők, közéleti emberek, politikusok külföldön és idehaza három napja próbálnak választ adni erre a kérdésre. A miniszterelnök hétfőn, a parlament őszi ülésszakának kezdetén beszélt az elképzelésről. Utóbb a Hír TV-nek is nyilatkozott. Úgy vélte: a Fidesz- és a KDNP-frakció javaslata nem veszélyezteti a pénzügyi rendszert, hiszen a külföldi tulajdonú bankok mögött ott állnak anyabankjaik, az OTP és az FHB mögött pedig a magyar állam. A kezdeményezés emellett a hazai jog szerint törvényes. Várhatónak nevezte ugyanakkor, hogy nemzetközi szervezetek meg fognak támadni bennünket. – Kedvezőtlen ítéletek esetén megfelelő válaszintézkedésekkel fogunk reagálni – tette egyértelművé a kormányfő.
Az észrevételekre nem kellett sokat várni. A bécsi tőzsdén például zuhanni kezdtek az Erste és a Raiffeisen Bank részvényei. A két hitelintézet jelentős erőt képvisel a magyar pénzügyi életben. Az osztrák diplomácia vezetője Brüsszelben azt mondta: Ausztria bankjait létükben fenyegeti a magyar devizahitelesek gondjainak megoldására kidolgozott kormányzati elképzelés. A Magyar Bankszövetség ezzel egyidejűleg tudatta: ha az intézkedést végrehajtják, az Alkotmánybírósághoz és az európai fórumokhoz fordul.
Elfogadott jogszabály egyelőre nincs. A parlamentben még bármi megtörténhet: megszavazhatják és el is vethetik az elképzelést, nem szólva az esetleges módosító indítványokról. Ilyenek mindig beterjeszthetők, ameddig csak pont nem kerül az ügy végére.
A devizahitelesek ügye távolról sincs lezárva. A kormánytöbbség eddig több lépést is tett: először kilakoltatási moratóriumot rendelt el, majd bevezette az árfolyamstopot. Ám mindez csak részmegoldás volt, s az lenne a végtörlesztés is. Becslések szerint az érintett hitelfelvevők 10-15 százaléka élhetne vele. Elképzelhető, hogy a bankoknak akár 200 milliárd forintjába kerülne, ha az ügyfelek a svájcifrank-hitelt 180, az eurót 250, a japán jent pedig kétforintos árfolyamon a futamidő lejárta előtt kifizethetnék. Ezen kívül az átváltás és az egyösszegű visszafizetés miatt nem számíthatnának fel külön összeget, s a forintban felmerülő költségeiket csak forintban terhelhetnék az ügyfelekre. (A kormány ugyanakkor nagy szolgálatot tenne a bankrendszernek, ha törvénynyel bevezetné a pozitív adóslistát. Ezzel mentesítené a pénzintézeteket a kölcsönkérők helyzetének gondos felmérése alól, a jól fizetők személyes adatait pedig lényegében áruba bocsátaná.)
De az éremnek két oldala van. A rendszerváltozást követő időkben sok keserű tapasztalat gyűlt össze a különféle pénzügyi megoldások vagy annak hitt tranzakciók kapcsán, ám azok megmaradtak az országhatáron belül. Eleinte még csak az itt a piros, hol a piros elnevezésű egyszerű hazárdjáték, tiltott szerencsejáték révén fosztottak ki nyugdíjasokat ügyeskedő személyek. Később élelmes és rafinált spekulánsok már tömegméretekben szedték rá más-más ürügyekkel a kiszolgáltatott rétegeket és szereztek maguknak és másoknak milliárdos bevételt. Még sokan emlékezhetnek a biogilisztaügy néven ismertté vált akciókra, a Tribuszerné-perre, a lakásmaffia tevékenységre, s más úgynevezett befektetési, hitelezési vállalkozásokra, amelyek voltaképpen piramisjátéknak minősültek. A kárvallottak előzőleg két-háromszáz százalékos haszon reményében a fedelet is eladták a fejük fölül, mert azt hitték, hogy így otthont teremthetnek a gyerekeiknek, a családtagjaiknak. A végén nemcsak kamatot nem kaptak, de a tőkeösszeg visszaszerzéséért is hiába jártak éveken át a bíróságra. Ezt a viszonylag korai időszakot a Postabank-ügy zárta le. Az állami tulajdonú hitelintézetből számolatlanul folyt a pénz, de a VIP-listán szereplő kivételezetteknek a haja szála sem görbült. A hanyag bankigazgató végül 3,6 milliós veszteséget könyvelhetett el. Az állam viszont – mielőtt privatizálta volna – 150 milliárd forinttal konszolidálta a Postabankot. Az ezt követő időkből még egy ismert esetet említhetünk: a Raiffeisen Bank libatenyésztőkkel kapcsolatos történetét. A pénzintézetet – mint a Hajdúbét Részvénytársaság egyik hitelezőjét – 2009. január 20-án hatszázmillió forint megfizetésére kötelezte a Legfelsőbb Bíróság. A Raiffeisen az ítélet szerint 2002-ben hétmilliárd forint összegben jelzálogjogot jegyeztetett be a társaság 21 ingatlanjára. Kikötötték azt is, hogy ha az adós nem tudna fizetni, a bank élhet opciós jogával: egyoldalú nyilatkozattal megvásárolhatja a Hajdúbét ingatlanjait. Ez meg is történt, de nem közvetlenül, hanem egy kft. beiktatásával. A kft. az adatok szerint kétmilliárd forint vételárat fizetett a négymilliárdot érő vagyonért. A Legfelsőbb Bíróság szerint a bank, a kft. és a Hajdúbét további hatszázmillióval tartozott a baromfitenyésztőknek.
Nagyjából ilyen előzmények után köszöntött ránk a globalizált pénzügyi rendszer időszaka, amelyet nem utolsósorban a tőke szabad áramlása jellemez. Csakhogy rendes helyeken a szabad áramlásnak is megvannak a korlátai. Magyarország részben kivételnek bizonyult, hiszen az itteni ügyfelek máig sem kaptak megfelelő eszközrendszert ahhoz, hogy meggyőződjön róla: tényleg megvalósul-e a bankok tiszta, szabályszerű működése. Ez első számú követelménye a bizalom fenntartásának. Az ügyfeleket ráadásul nemegyszer továbbra is a naivitás jellemzi, feltétel nélkül aláírják a számukra kedvezőnek látszó, de annál kockázatosabb kikötéseket.
Bárhogyan döntsenek is a jogalkotók, nem kerülhető el a mélyreható elemzés, majd a korrekt, szigorú szabályozás. A kormány ezt tervezi. Először is meg kell tudnunk, mi vezette a balliberális többséget, amikor lehetővé tette, hogy ilyen mértékben elterjedjenek idehaza a kockázatos ügyletek. S mindenképpen indokolt, hogy a törvényhozás most már kialakítsa a megfelelő értékrendet, és rádöbbentse a szereplőket a felelősségükre. Hogy nyilvánvalóvá tegye: a jog kétezer éve ismert klasszikus elvei és szabályai idehaza is érvényesek. A bank és ügyfele, pontosabban üzletfele egyenrangú szerződő partnerként vehet csak részt a hitelügyletekben. Különösen fontos ez a hosszú távú szerződések megkötésekor, mert ilyenkor a kockázat nagyobb és előfordulhat, hogy a feltételek változása miatt a megállapodást időközben módosítani kell. Az állam kivételes helyzetekben beavatkozhat a magánjogi viszonyokba és jogszabállyal megváltoztathatja a teljesítés körülményeit. A kivételes helyzet fogalmát az Alkotmánybíróság (AB) pontosan meghatározta az 1991. június 6-án hozott döntésében. Akkor lényegében az 1990 előtt megkötött lakáshitel-szerződések módosításáról szóló költségvetési törvényt hagyta jóvá. Utalt rá: a helyzet akkor kivételes, ha a szerződés az utóbb beállt körülmények miatt sérti valamelyik fél lényeges jogos érdekét, a változás nem volt előre látható, mértéke pedig meghaladta a normálisat. – A rendszerváltozás előre nem látható, rendkívüli fejlemény volt – vélték a bírák.
Mindebből úgy látszik: a bankszövetség hiába hivatkozik arra, hogy az AB-hez fordul. A mostani válsághelyzet kockázatai valószínűleg párhuzamba állíthatók a rendszerváltozás következményeivel. Mindkettő új, kivételes helyzetet teremtett. Az uniós jog is elfogadja az állami beavatkozást jól körülhatárolt esetekben, szociális szükséghelyzet idején. Ebből az következik, hogy ha nem kivételezett csoportokra alkalmazzák a jogelveket, a törvény a nemzetközi porondon is elfogadható lesz.