Ha minden az ütemtervnek megfelelően halad, a világ népei – a televízión keresztül élő adásban – történelmi eseménynek lehetnek tanúi, amikor a palesztinok az Egyesült Nemzetek Szervezetében (ENSZ) New Yorkban benyújtják tagsági kérelmüket. Azaz a Palesztin Hatóság (PH) szeptember 23-án a Biztonsági Tanácshoz fordul.
Nabil al-Arabi, az Arab Liga főtitkára szerint a palesztinok a közgyűléshez fordulnak, amely a várhatóan sikeres szavazás esetén a PH státusát „nem szavazó megfigyelői entitásból” a Vatikánhoz hasonlóan „megfigyelő állammá” emelné.
A megszállás alatt élő nép képviselőinek e lépésétől a transzatlanti reszketés nyilvánvaló.
Az Európai Unióban (EU) olyannyira tartanak a következményektől – egyebek között az ellentétesen szavazó Brüsszel és Washington közötti viszony elmérgesedésétől, valamint az ellentétes álláspontokat lemeztelenítő, Európán belüli megosztottságtól –, hogy Catherine Ashton, az EU politikai és biztonsági főképviselője a szeptember 23-i palesztin lépés előtt szándékosan elhalasztotta a külügyminiszterek esedékes brüsszeli találkozóját a viszály elmérgesedésének elkerülése érdekében.
Persze a világért sem azért, mert a tét kicsi lenne. Ellenkezőleg: a munkáspárti bárónő egyértelművé tette, hogy az Európai Unió előtt álló legnagyobb külpolitikai kihívás az izraeli–palesztin kérdés rendezése. A színfalak mögött hatalmas energiát fektettek még az utolsó pillanatokban is abba, hogy a palesztinokat rávegyék, mondjanak le szándékukról, és a világszervezet helyett üljenek tárgyalóasztalhoz Izraellel a palesztinok, a sokak szerint tökéletesen halott „békefolyamatot” felélesztve.
Az 1967 óta megszállt palesztin területek képviselői erről most már hallani sem akarnak, mert, hangoztatják, míg ők tárgyalnak, gombamód szaporodnak a tőlük illegálisan eltulajdonított földeken a zsidó telepek, miközben megalázva, „apartheid” falak mögött élnek. Sorsuk a kimondhatatlan szenvedés: otthonuk tízezreinek, iskoláiknak, kórházaiknak, infrastruktúrájuknak szétbombázása, talajszint alatti vizeik ellopása, szinte totális blokád a világ legnagyobb szabadtéri börtönének nevezett Gázai övezet körül, vagy saját területük (Ciszjordánia) bantusztánszerű szétdarabolása több száz ellenőrzési ponttal, ahol a kórházba siető terhes anyák a várakozás órái alatt nemegyszer a porban szülik meg csecsemőjüket.
Izrael és Washington nemcsak a pénteki lépést követő néhány hét múlva esedékes közgyűlési szavazás szimbolikus erejétől retteg – a 193 ENSZ-tagállam elsöprő többsége várhatóan és nem utolsósorban a közvélemény nyomására a palesztinok mellett szavaz –, hanem attól is, ami a palesztin állam ENSZ-tagságát jelenti, akár megfigyelői státusban. Ez pedig elsősorban az, hogy a palesztinok – immár ENSZ-tagállamként – jogosultak a megszállók által ellenük elkövetett bűntettek okán az ENSZ valamennyi jogi fórumát igénybe venni, beleértve a hágai Nemzetközi Büntetőbíróságot is.
Márpedig, ha ez a bíróság Izraelt elmarasztaló ítéletet hoz, annak egyik következménye az lesz, hogy az izraeli vezetőknek kockázatos lesz bárhová is utazniuk, mert számolniuk kell őrizetbe vételükkel.
A huszonöt százalékos arab lakosságot magában foglaló „zsidó állam” helyzetét a térségben kialakult változások jócskán súlyosbítják. Az „arab tavasz” forradalmi hulláma eredményeként egyre inkább olyan irányítás alá kerülnek a Közel-Kelet változással érintett országai, hogy ott a kormányok mind kevésbé engedelmeskednek az amerikai kormány diktátumainak, mivel a kibontakozó demokráciában kénytelenek az „utca emberének” a vágyait és törekvéseit (is) megtestesíteni. Ami nem sok jót ígér a térségbeli „stabilitásnak”, amely magyarra fordítva az igazságtalanságon, a megszállás örökké tételén alapul.
A térség forrong, és ez legfőképp nem sok jót ígér az ehhez jó képet vágó Nyugatnak. Az évtizedeken át az egyiptom–izraeli békemegállapodás maradéktalan betartásán őrködő zsarnok – mellékállásban nyugati báb –, Hoszni Mubarak elnök bukása után Kairóban az izraeliek által megölt öt rendőr halálán feldühödött tömeg megtámadta a kairói izraeli nagykövetséget.
Eközben az őszi választásoktól tartó ügyvivő kormány egy „picit” már megnyitotta az Egyiptomot és a Gázai övezetet összekötő rafahi átkelőhelyet, valamint egyre többen követelik a fáraók országából Izraelbe haladó földgázvezetéken szállított gáz árának Izrael számára kedvező feltételeinek felülvizsgálatát.
Izrael északi szomszédjában, Libanonban a Hezbollah egyre erősebb, és a bejrúti kormányra e politikai párt van a legnagyobb befolyással. Szíriában annak a Basar el-Aszadnak a hatalma inog, aki ugyan csapott zajt az Izrael által évtizedek óta megszállva tartott Golán-fennsík visszatérése érdekében, de azért biztosította a két ország közötti nyugalmat. Eközben a Gázai övezetet irányító Hamaszt támogató Irán térségbeli hatalma mind erőteljesebb lesz, és ami Izrael számára sokkal kézzelfoghatóbb és valódibb veszélyt jelent, az az egykori regionális szövetségesének, Törökországnak az elvesztése.
A néhány éve romló török–izraeli viszony különösen az elmúlt másfél évben jutott mélypontra, miután Tel-Aviv nem volt hajlandó bocsánatot kérni a Gázai övezetbe segélyt szállító flottilla vezérhajójának, a Mavi Marmarának a fedélzetén meggyilkolt kilenc török állampolgár haláláért.
Hogy a muzulmán és arab népek hősévé emelkedett Recep Tayyip Erdogan török miniszterelnöktől mi várható a közeljövőben, elég egyetlen futó pillantást vetni arra, mi történt a két ország viszonyában az elmúlt napokban.
Törökország bejelentette, hogy a jövőben az Izrael által a gázai blokád miatt tiltott, de Ankara szerint hajózható nemzetközi vizeken a török hajókat török hadihajók fogják kísérni. (Hogy ez mit jelent annak a NATO-nak, amely alapszerződése 5. cikkelye szerint bármely tagja elleni támadást az észak-atlanti szervezet valamennyi tagja elleni támadásnak tekint, nem kell külön kommentálni – annak ellenére, hogy Anders Fogh Rasmussen NATO-főtitkár a múlt héten Berlinben sietve és idegesen jelentette ki: bármilyen jövőbeli török–izraeli viszályt kétoldalúnak tekint.)
Erdogan hétfőn az „arab tavasz” országait átfogó körútjának első állomásán, Kairóban az Arab Liga székházában kijelentette szeptember 23-ára utalva: a palesztin zászlót az ENSZ-ben „az égig kell emelni”. Szerdán az ankarai Star Gazetéből kiderült, az ország új F–16-os barát-ellenség felismerő radarrendszerét úgy módosították, hogy szükség esetén az izraeli célpontokat ellenségesnek kategorizálhassa az eddigi barátiról, és ezt követően – értesült a lap a miniszterelnöki hivatalból – a haditengerészet és a tengeralattjárók radarrendszerét is ennek megfelelően alakítják át.
De mielőtt továbbmennénk a civilizációk ütközését leginkább veszélyeztető izraeli–palesztin konfliktus ismertetésében, néhány általános kérdésre érdemes kitérni. Ezek egyike a nem csak a muzulmán világot felháborító nyugati nyelvezet, amely – mint e téren oly sok minden – a sajtó és a politikusok, de nem a „tömegek” sajátja.
Mint maga az „izraeli–palesztin konfliktus” kifejezés, amely főként nem a nyugati média befolyási övezetében élő emberek elsöprő többsége szemében inkább a szomorú viccek kategóriájába tartozik, mint a valóságéba. Hogy ezt empátiával értsük meg: vajon mit szólnánk mi, ha Magyarország feltételezett, évtizedek óta tartó román megszállását követően ezen állapotot a világ „román–magyar konfliktusnak” nevezné? Vagy – kifejezetten a hazai médiára térve – gondoljunk arra a körmönfont fogalmazásra, amelyet szinte automatikusan használnak az adófizetők pénzén működő közszolgálati adók is! Vajon miért csak azt halljuk, hogy egy izraeli katonai akció következtében palesztinok „életüket vesztették”, ahelyett hogy azt hallanánk, amit fordított esetben hallunk? Vagyis hogy kik kiket öltek meg.
Ami magát az Európai Uniót illeti, a tagországoknak az izraeli–palesztin „viszály” kérdésében elfoglalt, olykor homlokegyenest eltérő álláspontja eddig is polarizálta az uniós külpolitikát, de ez a közeli hetekben várható ENSZ-közgyűlési szavazáson különös élességgel mutatkozik majd meg.
Jelenleg szinte biztosra vehető, hogy az unió huszonhét tagországa közül csupán Olaszország, Hollandia és a Cseh Köztársaság támogatja Izraelt, azaz szavaz a palesztinok ENSZ-tagsága ellen, míg a többi uniós tagország várhatóan a palesztinok elismerése mellett voksol. Németország az újabb hírek szerint mégsem az előbbiek táborába tartozik majd: elkezdett ingadozni.
A Bem rakpart nyilván a nagy többséggel tart.
A néhány hét múlva várható szavazás világtörténelmi fordulópont lesz. A tőle való rettegés nem véletlen. A szavazás következményeként Izrael elszigetelődik, csakúgy, mint az Egyesült Államok, amely a maradék „pártatlan közvetítői” hitelét is tökéletesen elveszti a világ és persze a muzulmán világ szemében.
A tét olyannyira nagy, hogy Turki al-Fejszál herceg, a szaúdi hírszerzés volt főnöke, korábbi washingtoni nagykövet az International Herald Tribune című globális amerikai lapban hétfőn írt cikkében a szaúdi–amerikai szövetségi viszonyban eddig páratlan módon egészen egyszerűen ultimátumot adott az Egyesült Államoknak arra az esetre, ha az az ENSZ Biztonsági Tanácsában egyedüliként megvétózza a palesztin állam felvételét a világszervezetbe. A herceg kijelentette: ez esetben vége a különleges amerikai–szaúdi kapcsolatoknak, és részletesen felvázolta egy ilyen vétónak az Egyesült Államokra és Izraelre nézve hátborzongató következményeit.
origo.hu
Gyurcsányné összeáll Magyar Péterrel, saját maga beszélt erről
