Csel és gáncs

Lassan, de biztosan ölő – minimum lélekölő – mérget csempésztek a magyar cselgáncssport képzeletbeli, nagy közös kulacsába. Hogy mikor és ki, nem tudom, mint ahogyan azt sem, bárki más sejti-e egyáltalán. A végeredményt tekintve sajnos úgyis mindegy, az alábbi történetnek csak vesztesei és áldozatai vannak, lesznek.
Röviden a tényekről: Ungvári Attilának a januári bakui Világkupán, majd a februári budapesti Hungária-kupán doppinglistás anyagokat, a szteroidok közé tartozó sztanozololt és furoszemid vízhajtót találtak a mintájában, ezért 2013. március 7-ig eltiltották. A 22 éves sportoló – háromszoros Európa-bajnok bátyjával, Miklóssal, valamint edzőjével, Bíró Tamással együtt – azonban az első pillanattól kezdve nyíltan és határozottan hangoztatta, hogy valaki tiltott szereket helyezett az italába, és bár a gyanúsítottat egyszer sem nevezték meg, a kör Taraba Sándorra, az ugyancsak a 73 kg-os súlycsoportban induló vetélytársra szűkült. Mindkét oldal önkéntes hazugságvizsgálatnak vetette alá magát, az ügyben feljelentést tettek, tízmillió forintos nyomravezetői díjat tűztek ki annak, aki – természetesen a vétkes kilétének bizonyítható felfedésével – tisztázza Ungvárit, a pénz előteremtésére már jótékonysági koncertet is szerveztek.
Egyelőre mindhiába. Ungvári Attila büntetése érvényben maradt, testvére, Miklós pedig, miután a minap kiesett a párizsi világbajnokságon, elárulta: öccse, „Karvaly” eltiltása miatt részben elillant a motivációja, mert mindennap látja, ahogyan szenved a srác, az ügy a teljes válogatottat szétzilálta.
Nem csodálom. Azt se, ha még jobban szét fogja. A sportággal együtt. Mert ebben a szituációban képtelenség normálisan érezni, versenyezni, sportolni, egyáltalán, élni.
Ha Ungvári Attila lennék, és tudnám, hogy ártatlan vagyok, valamint azt is, ki miatt bűnhődöm, minden energiám arra menne el, ne ugorjak a torkának, bár valószínűleg akkor is nekiugranék. Ha ismeretlen lenne számomra a tettes, nem egy, hanem tíz, húsz sporttársamat méregetném ferde szemmel, hol az önsajnálat borítana el, hol a düh, és a komplett dzsúdós- társadalomból elegem lenne, amiért nem képes vagy nem akar rajtam segíteni. Ha viszont valóban doppingoltam volna – esetleg nem pont úgy, nem pont azzal, amivel elkaptak –, az önvád mardosna, és azért külön utálnám magamat, hogy egy ártatlan embert is belemártottam a saját szennyembe.
Ungvári Miklósként nagyjából minden opció esetén hasonlóan éreznék, talán még szélsőségesebb részvéttel vagy gyűlölettel, megvetéssel, ha pontosan tudnám, mi történt az öcsémmel. Ha nem, akkor nemcsak miatta, magam miatt is emésztene a kétely: helyesen teszem-e, hogy olyan ügyben mondok, hozok kategorikus ítéletet, amelyről igazából fogalmam sincs?
Ha Taraba Sándor lennék, és készakarva tönkretettem volna egy versenyzőtársamat, a földkerekség utolsó emberének tartanám magamat, éjszakánként egy nyugodt percem nem lenne, amíg egy nap világgá nem üvölteném a szégyenemet; hogy megmentsem legalább őt, ha már magamat soha többé meg nem menthetem. Ha viszont ártatlanul gyaláznának, bosszúra szomjaznék, forrna a vérem, és nem húzódnék a háttérbe, nem védekeznék, hanem minden eszközzel igyekeznék helyreállítani a becsületemet. Elvárnám, hogy ebben a sportágam is a támaszom legyen, és azokat, akik előtt nem titok, mit és miért műveltek velem, mégis hallgatnak, mélyen megvetném.
Semleges sportági létezőként már e puszta minősítést kikérném magamnak, mert ebben a kérdésben nem lehet semlegesnek maradni. Illetve lehet, de már az is egy bélyeg. Ha tudom, ki és mit vétett, fuldokolnék tőle, hogy nap mint nap e „mocsadékkal” kell egy levegőt szívnom, és összes gesztusommal éreztetném vele és környezetünkkel, hogy ez a véleményem. Ha nem tudnám, az ártatlanság vélelmével sajnos együtt járna az állandó, senkit sem kímélő gyanakvás is, ami ugyancsak elmebaj közeli állapot.
Vezetőként hasonló kínokat élnék át, ráadásul minden pillanatomban kísértene saját alkalmatlanságom, amiért képtelen vagyok bármit is tenni, miközben minden és mindenki azonnali cselekvésért kiált.
Tudom persze, hogy a büntetőjog valamivel egzaktabb terület, és a megérzés, a lelkiismeret vagy akár a biztos, de igazolhatatlan információ nem helyettesítheti a bizonyítékot, de ettől még komolyan gondolom: jóravaló közösségben, hát még élsportolók, különösen keleti gyökerű küzdősport közegében nem bújhat meg hónapokon át észrevétlenül a gonosz. Mert ha nem rí ki, és nem vettetik ki azonnal, akkor bizony, így vagy úgy, de valamennyire, valamiben sajnos mindenki vétkes.
Akkor ennek a sportágnak már semmi köze a dzsúdóhoz. Ez már csak csel és gáncs.