Egy zenekar igaz története

TÁRLAT<br /><br />Holnaptól november 3-ig látható a Műcsarnokban a „Sírba visztek” – A Bizottság a Műcsarnokba megy című kiállítás. A kiállítóhely összes termét elfoglaló tárlat a nyolcvanas évek hazai ellenkultúrájának emblematikus képviselőjeként mutatja be a zenekart, amelynek három meghatározó tagja – ef. Zámbó István, feLugossy László és Wahorn András – képzőművész volt. A kiállításhoz gazdag irodalmi és zenei program, filmsorozat kötődik.

Piros-fehér-zöld színűre festett katonai őrbódé fogadja a látogatót a Műcsarnok főbejárata előtt, mintegy a kortárs magyar művészet, a szabad alkotómunka előretolt állásainak a jelképeként, ahogyan azt az őrbódé ablakaiban megjelenő feLugossy-művek is bizonyítják. De nem gondol mást a Műcsarnok főigazgatója, Gulyás Gábor sem az 1980–1986 között létezett Bizottság együttes jelentőségéről, úgy véli, a zenekar számainak legfontosabb témája a szabadság volt, s az együttes tagjai közösen és képzőművészként, egyéni alkotómunkájukban arra vállalkoztak, hogy olyan magától értetődő természetességgel válasszák a szabadság kegyelmi állapotát, mintha egy normális társadalomban éltek volna, s nem a Kádár-rendszer utolsó évtizedének puhuló diktatúrájában. Márpedig, fogalmaz Gulyás Gábor, a kultúráról, a különböző művészeti ágakról való gondolkodásunkat ma is meghatározza az, ami a nyolcvanas évek Magyarországán történt, a Bizottság együttes történetének a megidézése tehát akár aktuális gondjaink, problémáink megválaszolásához is fontos adalékokkal szolgálhat.
Látványos kiállítást rendezett a tárlat két kurátora, Gulyás Gábor és Készmann József a legendás együttesről. Az első teremben hatalmasra nagyított fotón hosszú asztal s rajta a zománcozott piros kislábas mögött ülnek az együttes egykori tagjai, Kokó, Bernáth (y) Sándor, ef. Zámbó István, feLugossy László, Wahorn András, Jonny és Bán Mária, a terem egyik oldalsó falán Wahorn egyik alkotása, a Bizottság síremlékműve. A jobb oldali teremsorban az együttes korabeli zenei beágyazottságáról, a kortárs képzőművészeti környezetről kapunk képet, majd a képzőművész tagok művei vezetnek át a szoborcsarnokba, ahol hatalmas, egy építőipari vállalattól kölcsönzött állványsoron háromezer fotót mutatnak be az együttes történetéről. Nagy szerepet kap a kiállításon a mozgókép, levetítik például a Duna Televízió kétszer ötvenperces filmjét, a sokórányi anyag további részleteit az úgynevezett infoteremben láthatják az érdeklődők, ahol üzenőfalon írhatnak egykori kedvenceiknek – vagy akár egymásnak. Ki-ki elmondhatja például személyes emlékei alapján a Bizottság igaz történetét. Ezt szeretnék bemutatni a kurátorok, vagy például a már a megnyitót megelőzően elinduló, „Lehetnék én is kamikaze” című irodalmi sorozat huszonnégy író résztvevője is.
Melyik a Bizottság igaz története a sok közül? – teszi föl újra a kérdést a főigazgató a tárlaton kalauzolva. A hatalmas anyag azt bizonyítja, hogy valójában nincs ilyen. Sok-sok történet van, minden egykori résztvevő más-más mozzanatokat emel ki, tart fontosnak. Közös nevező azért van, s ez, aligha meglepő módon, a szabadság.