Elhallgatott falu

Vajon olvassák-e Átányon azt a szociográfiai kötetet, amelyet két jeles néprajzkutató írt róluk negyvenvalahány éve? Jó lenne tudni, most milyen az a hevesi falu, melynek múltját és mindennapjait ilyen teljes körűen feltérképezte Fél Edit és Hofer Tamás. Nézzük a gazdag képanyagot, olvassuk a színes, élvezetes leírásokat, módszeres kutatási eredményeket, és belénk lopózik a kétely: talán alig ismerni rá arra a községre, amelyet a nagyvilágnak bemutattak annak idején az antropológus tudósok. Mert sokat elmond az utóbbi fél évszázadunkról, hogy csak Chicagóban adhatták ki, angol nyelven, ezt a korszakos jelentőségű tudományos munkát. Ez a mű jelentette volna a legnagyobb veszélyt a rendszerre?
A bolsevik berendezkedés szempontjából valóban veszélyes volt az ilyesfajta kutatás. Hofer Tamásék műve ugyanis azt az életformát és kultúrát örökítette meg a műholdfelvételek alaposságával, amelyet a föld színéről is le akartak radírozni. A nemzeti sajátosságokat leginkább megőrző paraszti társadalom rajzolódik ki a könyv oldalain. Plasztikusan átélhetővé válik, hogy a családi hagyományok, az alá- és fölérendeltségi viszonyok, a földművelő, állattartó gazdálkodás, a vallás, a bölcsőtől a sírig tartó szokások szilárd struktúrát alkottak a vidék életében. Olyan rendszert, mely tartást adott, egyben segített a családi gazdaságok működtetésében. Egy település történeti átvilágítása – lehetne az alcíme a munkának, amely a világ legrangosabb egyetemein kötelező olvasmány évtizedek óta – csupán a magyar könyvkiadásban nem lelhetett otthonra mostanáig. A kötet hazai nagyközönség előli elrejtése jelképezi a Kádár-kurzus kíméletlenségét, a hagyományok felszámolására törekvő gyakorlatát. A parasztpolgári létnek a puszta emlékét is el akarta törölni.
A Néprajzi Múzeum munkatársai azonban nemcsak lefotografálták a paraszti életforma szétverése, a kollektivizálás előtti pillanatokat: ablakot nyitottak a múltra is. A XIX. század közepéig nyúltak vissza a történeti rekonstrukcióban. Tették mindezt úgy, hogy laikusok számára is érthető, világos és élvezetes módon tárják fel egy elavultnak bélyegzett létmód minden rezdülését. Az istállótól a pitvarig, az esküvőtől az öregkorig bepillantást nyerhetünk mindenüvé. Megszakításokkal évekig együtt éltek a közösséggel, tehát belülről látták a tipikus magyar faluként kiválasztott Átány mindennapjait. A hitelességet, a „mi is ott vagyunk” érzést erősítik a helybeliek elbeszélései. Ők maguk mesélik el a külső szemlélőnek legbonyolultabb szokásaikat, szertartásaikat, sorsuk fordulatait. Mert a kulcsszó az átányiaknál és a könyv lapjain is a rend. Kialakult a rendje az örökléstől a templomi, lakodalmi, ünnepi üléshelyekig az egész életnek. A nagycsalád ideje pedáns módon be volt osztva, akárcsak a munka. Mindennek és mindenkinek megvolt az elfogadott helye a hevesi községben. A kötet szerkesztői, Granasztói Péter és Pozsgai Péter „megmentő néprajzként” jellemzik a tudományos vállalkozás műfaját. Amelyből az is kiderül, leginkább miben különbözött Átány más európai falvaktól. A nemzethez való ragaszkodásuk az iparosodást és az urbanizációt is eredményesen segítette elő. A több generációra visszanyúló írni-olvasni tudás, a paraszti műveltség pedig azt a tévhitet cáfolja évtizedekkel a kötet első megjelenése után is, hogy a vidéki magyar embert bármikor is az elmaradottságból kellett volna felemelni. Így aztán megtudhatjuk, mit takar az átányiak önmeghatározása, a „korrekt parasztok” címadás.
(Fél Edit–Hofer Tamás: „Mi, korrekt parasztok…” Hagyományos élet Átányon. Korall Társadalomtörténeti Egyesület, Budapest, 2010. Ármegjelölés nélkül)