Enged a görcs

Mit jelent nekünk Mexikó: a szovjetektől elszenvedett 6-0-s vereséget, vagy mindmáig az utolsó vb-részvételt? A szombaton Telkiben megrendezett Focifesztiválon lejátszott (s 5-5-re végződött) „visszavágón” kikerülhetetlenül újra szembesültünk ezzel a kérdéssel.
Aminek húsz éve természetesen még nem lett volna értelme, először 1997-ben, egy másik kudarc, a jugoszlávok kimérte 12-1 után voltunk egyáltalán képesek kellő távolság- és mértéktartással tekinteni Mexikóra. Ahogy múlnak az évek, a 6-0 hallatán már senki sem akarja a tévéjét kidobni a lakása ablakán, a játékosoknak sem kell „árulókként” a fal mellett elosonniuk – ki-ki döntse el magában, huszonöt év elegendő-e arra, hogy inkább a szépre emlékezzünk, mint a rosszra. Talán úgy felelhetünk a legőszintébben: Mexikó hallatán a 6-0 még mindig megüti a szívünket, az eszünk azonban azt súgja, a vb-szereplés nagyobb siker, mint amekkora kudarc a borzalmas irapuatói csapás.
Maguk az érintettek érthetően szabadulnának már a nyomasztó emléktől. Esterházy Mártontól Szendrei Józsefig többen nem hallgatták el, szerencsésebb lett volna a brazilok, netán a németek vagy a hollandok ellen gálameccset játszani, mondván, az akkori magyar válogatottat az 1983 és 1986 közötti három év megannyi szép győzelme jobban jellemzi, mint ez az egyetlen szégyen. Becsületükre szól, feledve sérelmeket, személyes ellentéteket, többségük eleget tett a felkérésnek. Ott volt Telkiben az akkori szövetségi kapitány, Mezey György is, aki pedig nem szívesen mutatkozik a magyar futball miliőjében, amióta – nehezen érthetően – bajnokcsapat edzőjeként nem hosszabbítottak vele szerződést a Videotonnál. A jelenlegi kapitánynak, Egervári Sándornak sem derogált, hogy ugyanúgy leüljön mellé, mint egykoron. Garaba Imre, Bognár György és Dajka László is vállalta a játékot, mert miként Détári Lajos hangsúlyozta, ők együtt nem csupán kiváló csapatot, hanem baráti társaságot is alkottak.
Mexikót, a 6-0-t elsősorban nem a számszerű eredmény miatt vagyunk képtelenek feldolgozni. Hanem mert a meccs előtt egy héttel még csúcsformát mutató csapat szinte minden tagja egyszerre omlott össze. A játékosok a bemelegítés alatt rosszullétre panaszkodtak, csak kóvályogtak a pályán. Nem tudjuk, hogy az elhibázott felkészülést vagy a szovjet titkosszolgálatot – a résztvevők között akad olyan, aki nem zárja ki, hogy szó szerint kábítószert kavartak az italukba – kell-e okolnunk mindezért. Bár Igor Belanov, a szovjetek legnagyobb sztárja, 1986 aranylabdása szerint csupán annyit történt, hogy a mieink nagy mellénnyel álltak ki.
Másrészt Mexikó, a 6-0 szimbólum. Korszakhatár szimbóluma. A magyar labdarúgás azóta nem tud értékelhető eredményt felmutatni, sőt egyre mélyebbre süllyed.
A telki Focifesztivál így újraértelmezett „Mohács”. Nem a bekövetkezett bukás gyásza, hanem az addig tartott nagyság ünnepe.
Ám a futball végső soron mégiscsak játék. Önmagát csapja be, aki nem úgy tekint erre a „visszavágóra”, hogy jó volt újra együtt látni a fiúkat (ma már urakat). Huszonöt év után először nem korholtuk, ünnepeltük őket. A görcs lassan kienged. Ideje lenne újra megfeszülni.