Erős iráni filmek Montrealban

Az utóbbi hónapok politikai eseményei alapján nem meglepő, hogy a montreali filmfesztiválon is hangsúlyos az iráni filmgyártás jelenléte. Két perzsa film is a kínzó iráni hétköznapok tragédiájáról szól, s önvizsgálatra szólítja fel a társadalmat.

Lapunk is többször beszámolt róla, hogy néhány hónapja Dzsafar Panahit filmes munkássága miatt politikai perbe fogták, s ezért nemcsak évekre eltiltották a filmezéstől, börtönbüntetésre is ítélték. A döntés ellen hiába tiltakozott a nemzetközi szakma és az emberi jogi szervezetek, az iráni politikai vezetés hajthatatlan. Panahi emberi nagysága és hihetetlen kreativitása egy rendhagyó alkotásban köszön vissza, amely dokumentálja a fellebbviteli bíróság ítélete előtti állapotot. A This is Not a Film, azaz Ez nem egy film című munkáját Cannes-ban mutatták be, Montrealban versenyen kívül játszották. A cím szándékoltan félrevezető, a filmben utalások történnek arra, hogy Panahi betartja a bírósági döntést és nem rendez, bár a színészkedést semmi nem tiltja számára, ezért szerepelhet az alkotásban. A Panahi egy otthon töltött napjáról szóló munkában egy vívódó rendezőt láthatunk, aki a külvilággal interneten, telefonon és a televízión keresztül tartja a kapcsolatot, s akinek a sorsa mások kezében van. Ez a kiszolgáltatottság átjön a vásznon, mint ahogy a filmezés iránti szenvedélye is. A This is Not a Film nem tesz fel kérdéseket, pillanatnyi állapotot rögzít és Panahi esete jobban kifejezi a politikai rendszer működését, mint a témában készült fikciós alkotások sora.
A versenyprogram iráni alkotása mégis megpróbálkozik a társadalmi, politikai rendszer cselekményes bemutatásával. A Here Without Me meglepő módon egy Tennessee Williams-adaptáció, amelyben egy anya, sérült lánya és kitörni kívánó fia együttélését ismerhetjük meg. Az 1944-es Üvegfigurák című Williams-mű ugyan eredetileg Missouri államban játszódik, de iráni közegbe helyezése indokoltnak tűnik. Az anya kényszeresen szeretné kiházasítani sánta lányát, s ebben az állandóan a moziban időző fiától várja a segítséget. A karakterek és konfliktusok időszerűek napjaink Iránjában is. Egy török újságírónő abban látta a film hitelességét, mennyire hasonló a Közel-Keleten az anyák férjkerítő viselkedése. Emellett a növekvő munkanélküliség réme, a kilátástalanság és kiszolgáltatottság is kézzelfoghatóvá válik a zöldségfeldolgozó gyári dolgozók munkáját bemutató képsorokban. Bahram Tavakoli rendező a filmvetítés előtt azt mondta, filmje legfőbb célja, hogy megmutassa azt a frusztráló állapotot, amelyben a mai Irán vergődik. Sikerült neki.
(Montreali filmfesztivál, augusztus 18–28.)