Erőteljesebb lépések kellenek

Mellár Tamás cikke egyszerre aratott kétségtelen és kétséges sikert. Kétségtelent, mert végigfutott a médián, ismertetése minden komolyabb tévében, portálon és lapban vezető hír lett; kétségest, mert az szinte mindenütt arra lett kihegyezve, hogy egy jobboldali elkötelezettségéről ismert közgazdász rátámadt a jobboldali kormányra. Nem abból lett hír, hogy mit mondott, s az mennyiben új és helytálló, hanem az lett hír, hogy odamondott. Jól döntött a lap, hogy az írást vitaindítónak tekinti, és tartalmára kérdez.
Mert helyzet van. A legfrissebb adatok szerint a gazdasági növekedés lényegében megállt: jó, ha az idén eléri a két százalékot, s 2012-ben sem nagyon lesz felette; a konvergenciaprogramba foglalt minimum három, maximum négy–hat százalék – lássuk be – középtávon is illúzió. Mindennek következménye az elmaradó költségvetési adóbevétel, ami a hiánypálya tartásához az idén legalább 100, jövőre 400–600 milliárdos – ha nem több – kiadáscsökkentést és/vagy bevételnövelést tesz szükségessé. E negatív fejleményt a kormány a súlyos gazdasági öröksége mellett a világválság újabb lefelé tartó szakaszával magyarázza, de az – Mellár szerint – még csak ezután jön. A kérdés: mi az oka annak, hogy a csehek 2,4, a szlovákok 3,3, mi meg csupán 1,5 százalékos éves növekedést voltunk képes produkálni a második negyedévben? Válasza az, hogy a Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter nevével fémjelzett adócsökkentő (hamisan kínálatösztönzőnek nevezett) politika a kezdetektől elhibázott, s bár 2011 tavaszán a Széll Kálmán-terv jó irányba lépett, azzal nem szakított.
Ezzel lényegében egyetértek. S hogy ez nem új keletű véleményem, arról meggyőződhet az, aki előkeresi a Magyar Nemzet múlt év május 10-i számában – már a választások után, de még a kormány megalakulása előtt – megjelent cikkemet (Hat tézis az adóforradalomról). Fő állításom az volt, hogy a következő évtized – különösen az EU-ban, még inkább Magyarországon – a tartósan alacsony hiányról és csökkenő államadósságról szól majd, ezért erőteljesebb lépések kellenek, mint a hiány lassú – évi fél–egy százalékos – csökkentése, amiről Matolcsy György akkoriban beszélt: 2012–2013-ban már egyensúlyi költségvetés. Mert az ország gazdasági fenyegetettségének csökkentése elsősorban a pénzügyi kockázatok csökkentésével érhető el. Az államadósság elleni harcot azonban csak 2011 márciusában hirdették meg… Talán azért, mert a nemzetgazdasági miniszter tavaly kora nyáron azzal számolt, hogy már túl vagyunk a világgazdasági válságon, és erőteljes helyreállítási periódus következik, ami akár hatszázalékos növekedést is lehetővé tesz. Azonban a gazdaságpolitikában a túlzott optimizmus a felelőtlenség szinonimája.
Azóta nemcsak az derült ki, hogy a válság nagy valószínűséggel W alakú lesz, s újabb zuhanás jön, hanem az is, hogy – mint a neves közgazdász, Jeffry Sachs mondja – nem egy „közönséges” ciklikus válság elszenvedői vagyunk, mert – egyelőre – sem az Egyesült Államokban, sem Európában, sem nálunk nincs alkalmazható növekedési stratégia. Míg valahonnan felbukkan, addig három dolgot tehetünk: 1. nem követünk el hibát, nem súlyosbítjuk helyzetünket; 2. a „tiszta udvar, rendes ház” stratégiáját alkalmazva belviszonyainkban rendet teszünk, hogy jobb állapotban várjuk a valamikor meginduló növekedést; 3. keressük és akkor is merjük alkalmazni azokat az előrevivő gazdaság- és társadalompolitikai eszközöket, ha azzal a mainstream tabuját sértenénk meg.
Egyetértek Mellárral, hogy az szja-csökkentés – leszámítva a családi (adó)kedvezményt – saját helyzetünket súlyosbító hiba volt, mert ezzel kidobtuk a legfontosabb teendő, az államadósság-csökkentés legfőbb forrását, ami miatt a kormány politikailag irritáló, de ami ennél súlyosabb: gazdaság- és társadalompolitikai értelemben is kontraproduktív kiadáscsökkentésre kényszerül(t). Nem elvi, hanem gyakorlati alapon kifogásolom az egyetlen kulcsot, amelytől keresletélénkülést remélni súlyos gazdaságpolitikai hiba volt. És még inkább hiba, ha az ár az adójóváírás eltörlése. Ez – a deklarált kormányzati céllal ellentétben – éppen az alsó középosztály helyzetét nehezíti. De többről van szó, mint a túl korai adócsökkentésről. Tévedés az a gondolatmenet, amely szerint problémáink oka „a gazdaság szereplőit megbéklyózó elsődleges kiadások szintje”. (Az idézet Csillag István volt SZDSZ-es gazdasági miniszter és vezető neoliberális közgazdász egy friss publicisztikájából származik [Magyar Narancs, augusztus 25.].) Ez durván fogalmazva butaság, finomabban: nagyon erős túlzás. Az adószintek gazdasági fejlődésünk szempontjából sokadrangú fontosságúak, míg a kormány – tévesen – elsőrangúnak gondolja.
Mellárhoz hasonlóan azt gondolom, hogy a kormánynak nem szabad folytatnia az szja-csökkentést (a „szuperbruttó kivezetését”), az adójóváírás felszámolását, és célszerű lenne egy felső adókulcs bevezetése. Ha az ország bajba kerül, a kormánynak elsőként a legmagasabb jövedelmű polgáraihoz kell fordulnia. Vagyonadó kivetéséről is lehet szó, de az – elméletileg – kettős adóztatást jelent, feltéve persze, hogy a polgárok adózott jövedelmükből tesznek szert az adóztatandó vagyonra. Mivel igen sok esetben nem ez a helyzet (a vagyon forrása adózatlan jövedelem), a nullkulcsos vagyonadó bevezetése (ami teljeskörűen felhatalmazza az adóhatóságot a flow és a stock összevetésére – abból a jövedelemből szert lehetett-e tenni erre a vagyonra?) vagy a vagyonadó szja-ból való leírásának lehetősége is megoldást kínál. A vagyonadó célja kevésbé új bevételi forrás találása, sokkal inkább a közteherviselés igazságosságának ellenőrzése.
Befejezésül arról, hogy merjük keresni és alkalmazni a mainstream által tabu alá helyezett eszközöket. Mellár egy állami felvásárlóhálózat kialakítására tesz javaslatot, amely később felvásárlási és értékesítési szövetkezetekké alakulhatna, s javasolja az állam segítségét termelési rendszerek, értékteremtő láncok kialakításában és megfelelő eszközbázis biztosításában. Mindezt azért, s ezt az utóbbi húsz év bizonyította, mert „az agrár- és kisvállalkozói támogatások rendszere nem hatékony”.
Máshogy fogalmazok: nekem az előző húsz év azt bizonyította, hogy a gazdaság szerkezete igencsak lényeges (a gazdaság szerkezetéről beszélni önmagában is egy neoliberális tabu megtörése), és sajnálatosan két évtized nem volt elegendő arra, hogy önszerveződéssel megfelelő szerkezetek jöjjenek létre. A gazdaság megszerveződése az igazán támogatandó, nem a vállalkozóké. Mivel az önszerveződés nem indult el, illetve nem hozott megfelelő eredményt, ez a feladat – jobb híján – az államra marad. Nem azért, mert üdvösnek tartom az állam gazdasági szerepvállalásának növelését, hanem azért, mert más olyan szereplő, amely e feladat elvégzéséhez elegendő erővel bír – nincs. Ez egy küldetés, amelynek teljesítése után az állam lelép a színről, akár úgy is, hogy magánkézbe adja, amit létrehozott. Az államnak – szemben a neoliberális doktrínával – igenis van/lehet gazdaság- és társadalomszervező feladata. Nálunk különösen azért, s erre Mellár is utal, és én is csak hangsúlyozni tudom, mert az ország legszegényebb részei más módon még középtávon sem kapcsolódhatnának be a fejlődésbe.

A szerző szociológus, közgazdász

A magyar gazdaság helyzetéről indított vita hozzászólói: Mellár Tamás (Válaszút előtt, vitaindító, augusztus 26.); Lóránt Károly (Tisztázó viták kellenek!, augusztus 29.); Csath Magdolna (Gazdaságpolitikai fordulat: de merre?, szeptember 1.); Spaller Endre (Hétköznapi válságkezelés Magyarországon és Görögországban, szeptember 2.); Torba Tamás (Gazdaságpolitika Magyarországon, szeptember 3.); Árva László (Multik helyett a helyi piacokat kellene támogatni, szeptember 5.); Boros Imre (Nagyon hálás vagyok Simornak, szeptember 9.), Dedák István (Külső és belső okok lassítják a gazdasági növekedést, szeptember 10.).