Euró-kakofónia

Miközben a német kancellár, a francia elnök és az Európai Bizottság elnöke kétségbeesve igyekszik elhessegetni azokat a hangokat, amelyek az eurózóna közeli felbomlásáról szólnak, egyes magas rangú uniós politikusok arról beszélnek, hogy Görögországot valahogyan mégiscsak kitessékelik az unió jelképévé vált klubból. Angela Merkel saját gazdasági miniszterét, Philipp Röslert is megfeddte, aki nyíltan beszélt arról, hogy a görög problémát a fizetésképtelenség valamely rendezett formájában kellene megoldani. Ám közlekedési minisztere, Peter Ramsauer is meglebegtette, hogy Görögország kiválása az eurózónából nem jelentené a világvégét. A holland pénzügyminiszter, Jan Kees de Jager szerint minisztériumában minden lehetőséget elemeznek, beleértve az eurózónából való kilépés lehetőségét is. A héten a különvéleményekből a pálmát valószínűleg az uniós elnökséget adó Lengyelország pénzügyminisztere, Jacek Rostowski vitte el, aki az eurózóna felbomlásának esetére tíz éven belül háborút jósolt Európában. Az összevissza beszédet végül megunva José Manuel Barroso arra hívta fel az unió vezetőit: hagyják abba a hangzavart, ami az unió különböző sarkaiból hallatszik. „A kritikák és ellenkritikák, a csodálatos megoldásokra irányuló javaslatok naponta elhangzó kakofóniájában csak egy biztos, hogy a válságellenes intézkedésekben megegyezés van, csak túl sokáig tartott, és még nem teljesen teljesült” – mondta Barroso az európai parlamenti képviselőknek. Hozzátette még azt is, hogy az euró támogatása nemcsak a mások iránt megnyilvánuló szolidaritás, hanem alapvető önérdek is.
A Görögország és az eurózóna jövője körüli hangzavarból józan hangok nemigen hallatszanak ki, például annak megválaszolása, hogy hogyan lehet az adósságokat visszafizetni vagy akár csak az adósságszolgálatot, vagyis a törlesztést és a kamatokat teljesíteni akkor, ha Németországnak folyamatosan hatalmas külkereskedelmi aktívuma van, amihez egyébként Angela Merkel – mint a német versenyképesség kifejeződéséhez – ragaszkodik is. De még ha megoldanák is a jelenlegi görög válságot, a hasonló helyzetek folyamatosan újratermelődnének, hiszen a fennálló feltételek mellett nem lehet a fizetési mérlegek kiegyenlítését biztosítani. Az a hit, amely egyébként az uralkodó neoliberális gazdaságfilozófiából fakad, hogy a költségvetési kiadások lefaragásával a helyzet kezelhető lesz, már eddig is oda vezetett, hogy a 2009-es visszaesést követő lassuló fellendülés az unióban megtorpant. A lengyel pénzügyminiszter által vizionált polgárháború ha nem is valószínű, az unión belüli feszültségek minden bizonnyal tovább fognak nőni. Ezek azonban nem az egyes nemzetek közötti feszültségek, hanem az európai politikai és gazdasági elit egységes Európáról alkotott elképzelése és a gazdasági és politikai realitás közötti feszültségek. Számos elemző elmondta már, hogy közös pénzhez vagy olyan mechanizmus kell, amely meggátolja az egyes országok közötti egyensúlytalanság kialakulását, vagy egy valóban egységes, szövetségi állam, ahol – akárcsak az Egyesült Államokban – a központi költségvetés eleve biztosítaná azt a jövedelemátcsoportosítást, amelyet most oly keservesen akarnak Görögországnak megadni. A jelenlegi hangzavar, kakofónia abból származik, hogy az európai politikai és gazdasági elit az egyik megoldást nem akarja, az utóbbit pedig nem tudja megvalósítani.