Francisco de Orellana spanyol konkvisztádor 1541-ben indult kelet felé Quitóból a Coca folyón, hogy megtalálja a legendás aranyvárost, El Doradót. Parancsa szerint az expedíció ott ért véget, ahol a folyó beletorkollott egy nagyobb folyamba.
Az indiánok és saját lázadozó legénységétől fenyegetve Orellana végül úgy döntött, hogy megszegi a parancsot, és a vállalkozás célját újraértelmezve továbbhalad az egyre szélesedő folyókon, miközben birtokba veszi a felfedezett földterületeket a spanyol király nevében. Több ezer kilométernyi utazás után, 1542 augusztusában ért társaival az Amazonas torkolatához. A folyót a görög mitológia harcos nőiről, az amazonokról nevezték el, mert az egyik bennszülött törzs harcosait tévesen nőknek vélték.
Nem egészen fél évezred múltán alig találunk a földgömbön a nyugati civilizáció számára ismeretlen, fehér foltokat. Ez azonban nem mindig üdvözlendő fejlemény. A korábban megközelíthetetlennek tartott tájakon keresztül is széles autópályákat építettek, rajtuk pedig teherautók végeláthatatlan konvojai vonulnak. Ismeretlen bennszülött törzsek találkoznak az általunk fejlettnek tartott civilizációval – kultúrájuk sorsa pedig sokszor a teljes megsemmisülés. Az utakon érkező cégek a távoli kormányoktól vásárolt koncessziót bizonyító papírokat lobogtatva kitermelik a terület ásványi és növényi kincseit, a felszabaduló területekre pedig nagyüzemi gazdaságok növény-monokultúráit telepítik.
E forgatókönyv a dél-amerikai Amazonas-medencére illik leginkább. Hiába tűzik zászlajukra évtizedek óta a világ legkülönfélébb környezetvédő szervezetei, felelősségteljes hírességei és az ügy népszerűségét meglovagolni szándékozó politikusai az amazonasi őserdő megmentését, az erdőirtás szakadatlanul folytatódik. Sőt az elmúlt évben gyorsult az üteme. A Discovery Channel honlapja szerint 2010 júliusa és 2011 júliusa között 2654 négyzet-kilométernyi dzsungel tűnt el, tizenöt százalékkal több, mint az azt megelőző évben. Az erdőirtás célja főként az, hogy helyet biztosítsanak a marhalegelők és a szójababültetvények számára.
Bár az erdőirtás áttételesen a műszaki-tudományos fejlődés, a nagyüzemi mezőgazdaság-irányító módszerek, a globális kereskedelem és a szója termésátlagát növelő génmódosítás következménye, a modern technológia csak eszköz, önmagában nem jó vagy rossz. (Segíthet például abban is, hogy saját szemünkkel lássuk, mi marad a kiirtott dzsungel után, és így jobban átérezhessük az értékvesztés nagyságát.)
A Google térképszolgáltatásához kapcsolódó, virtuális városnézést lehetővé tévő street view funkció általában az adatvédelem okán kerül be a hírekbe. Az aggodalmak nem alaptalanok, igen fontos, hogy a szolgáltatás senkinek se ártson. Eközben azonban gyakran elsiklunk a tény fölött, hogy a számítógép képernyője előtt ülve messzi városokat, sőt természeti formációkat tekinthetünk meg több nézőpontból, köztük olyanokat, amelyeket a valóságban sosem lesz alkalmunk meglátogatni. A veszélyeztetett helyekről készített látványos panorámaképek bejárhatják az internetet, sokkal több embert elérve, mint a legelhivatottabb aktivisták utcai tüntetései.
Tavaly az Antarktiszról vált elérhetővé néhány „utcakép”. A képernyőn természetesen nem utcák és terek, csak jég, sziklák és pingvinek látszanak (amint azt olvasóink is láthatják a g.co/maps/zedp webcímen). Persze tekinthetjük egyszerű reklámnak is az efféle különleges helyeken készült panorámafotókat. Egy profitorientált világcég megengedheti magának, hogy a fogyasztók róla alkotott képét a neki megfelelő irányba befolyásolandó, látszólag nagylelkű módon, olyan érdekességet tárjon az emberek szeme elé, amelyet ingyen, puszta kíváncsiságból böngészhetnek, megoszthatnak barátaikkal, reklámot csinálva a cégnek. Ilyen az angliai Stonehenge monolitegyüttes vagy a kanadai Whistler-hegy havas lejtői, amelyeket a tavalyi téli olimpia alkalmából fotóztak végig, és a Google hómobiljának hála úgy láthatjuk őket, mintha sítalpon siklanánk le a völgybe. Nem ítélhetünk el tehát egy szolgáltatást csak azért, mert az végső soron a szolgáltató számára is előnyös, ha ezzel együtt a szélesebb közösség érdekeit is szolgálja. Ilyen kezdeményezés lehet az Amazonas folyóágainak és vízgyűjtő medencéjének végigfényképezése is. A Google a Fenntartható Amazonas Alapítvány nevű környezetvédő szervezettel társult. Munkatársai az emblematikus fényképező tricikliket szerelik majd rá az indiánok csónakjaira emlékeztető kenukra, hogy így csorogjanak le a számtalan mellékág egyikén. Emellett a dzsungel eldugott falvai közelében ki is kötnek, és az utakon pedálozva az elérhető területeket is végigfotózzák.
A triciklik használata és az egész projekt a Google társadalmi felelősségérzetét és környezettudatosságát hivatott közvetíteni. Míg a fényképező autók sok helyütt a világban (főként a személyiségi jogokra érzékeny Európában) az emberek rosszallását váltják ki, addig a Bagaméri nevű fagylaltos kocsijára emlékeztető háromkerekűek önkéntelen mosolyt csalnak a járókelők arcára. Sok píárszakértő zseniálisnak tartja ezért a húzást. Emellett az autók által megközelíthetetlen gyalogutakon is dolgozhatnak az útjuk során folyamatos panorámaképet rögzítő fényképezőgépek.
A tervek szerint az amazóniai vállalkozás első szakaszában a Río Negro folyó ötven kilométeres szakaszát dolgozzák föl, majd a városokban követett gyakorlatnak megfelelően fokozatosan bővítik a panorámaképek segítségével bemutatott terület nagyságát. A Google hivatalos közleménye szerint mindez lehetővé teszi majd, hogy olyan szemszögből lássuk az Amazonast, mint még soha.
Csak remélni lehet, hogy az újonnan szerzett ismeretek nem a területben rejlő további „lehetőségek” felismeréséhez és kiaknázásukhoz járulnak majd hozzá.
origo.hu
Budapesten egyre nagyobb a veszély
