Görbe és gerezdes

Előre szólok, hogy hazabeszélek! Hétvégén, szombaton paradicsomfesztivált rendeznek Fóton. Legyinthet bárki, nem nagy dolog, tele van az ország fesztiválokkal, egyik a másikat éri, java részük étel-ital körül forog (sírva vigad a magyar!), de ez a fóti kicsit azért más, ez szívügy. Mikor először hallottam a rendezvényről, mindjárt a Molnár B. Tamás és Bittera Dóra által 2007-ben megfogalmazott kulináris charta jutott eszembe, az ugyanis leszögezi, hogy az ország rosszul él földrajzi adottságaival, csak a töredékét termeljük annak, amit az éghajlat és a föld lehetővé tenne, de abból sem a jó minőséget. „Egyre több ember távolodik el a földtől, egyre szegényesebb a tudásunk az értékes táplálékról, egyre kiszolgáltatottabbak vagyunk a lerontott minőségű élelmiszerek termelőinek.” (És a kereskedőknek, teszem hozzá, de ez így túl finom. Valójában az ellenérdekelt multik markában szorul a nyakunk.) A charta szerint érdemes felkutatni, megmenteni a jó alapanyagokat, aztán ha egy mód van rá, bizalmi termelővel kell előállíttatni, amibe nemcsak kereskedőket, hanem éttermeket is be lehet vonni. A fogyasztó meg majd rájön, hogy a kínai fokhagymán túl kezdődik az élet. Sokan mondják erre, túl szép, hogy igaz legyen, de hadd legyek derűlátó, ha Ausztriában, Franciaországban vagy Spanyolországban működik ez a rendszer, miért ne működhetne nálunk is?
A minap említettem valakinek a fóti paradicsomfesztivált, mire az illető felhúzta a szemöldökét: Nahát, Fót? Tart még nálatok az önkormányzati balhé? Ezt mindenki megkérdezi, hiszen négy évig tele volt a sajtó a várossal. Én pedig sokadszorra elmagyarázom, nem, már nem tart, lezárult az a sokszor kabaréba illő négy esztendő, amikor egyik botrány a másikat érte, a reménytelenül eladósított Fót lakossága bénultan figyelte az indulatoktól terhes közéleti marionettet, a szereptévesztéstől megrészegült helyi képviselőket. Október óta új testület dolgozik a városért, élén egy rokonszenves polgármester asszonnyal, aki nem toronyházat akar építeni, hanem élhetőbb várost teremteni, ahol például piac szolgálja az ellátást. Fóton ugyanis nincs piac (holott Dunakeszivel és Palotával egykor Budapest egyik zöldségeskertje volt), őstermelők viszont ma is akadnak szép számmal, ők a boltok előtt kénytelenek árulni, de sokan erre nem is hajlandók. Cselőtei Erzsébet polgármester asszony ötlete volt a paradicsomfesztivál is, ennek nyomán pedig a fajta újraélesztése és elterjesztése, hiszen ő még látta ezt a híres fóti terméket az apja, a nagyapja kertjében, tudja, hogy milyen szívesen ették nyersen, ezt főzték be, ebből készült a lecsó, és persze tudja, hogy ez a paradicsom minden más fajtánál többet ér. Hajdan fogalom volt, mint a berecki birs, a bogyiszlói és a szentesi paprika, a Buda vidéki (Zwikli) őszibarack, a keceli meggy, a pallagi sóska, a káli mandula, a bátyai fokhagyma vagy a hajdúsági torma. Az 1889-ben megjelent Ínyesmesterség könyve huszonegy lapon sorolja a terményeiről híres magyarországi településeket! Az ember úgy olvassa, mint valami atlantiszi tudósítást.
Húsz évvel ezelőtt még én is ültettem fóti paradicsomot, akkor még lehetett belőle palántát szerezni. Hazudnék, ha azt mondanám, szép a termése. Olyan, mint egy gyűrött arcú vénember. Görbe és gerezdes. Némelyikük húsz-harminc dekásra megnő, édes, leves, mégis tömör húsú, úgy lehet szeletelni, mint egy krumplit. Olyan jó ízű paradicsommal azóta se volt dolgom. Veszni látszó kincseink megmentésére a kulináris charta még egy lehetőséget kínál, arra biztat, fogadjunk örökbe krumplifajtákat, pecsenyegalambot, jófajta csirkét vagy kacsát, sajtot, kenyeret vagy búzafajtát. Vagy éppen paradicsomot! Gondoljanak erre a fótiak, amikor szombaton megnyílik a fesztivál!