Ha nyer a csapat

Nem csökkent további egy százalékponttal az államadósság, nem emelkedett hirtelen a kórházi férőhelyek száma, sem az oktatás színvonala, még csak a kenyér sem lett olcsóbb, kicsit mégis derűsebben ébredtünk, kihúzhatjuk magunkat annak köszönhetően, hogy a magyar labdarúgó-válogatott a Svédország feletti pénteki győzelem után kedd este Kisinyovban Moldovát is megverte. Letűnt idők retorikájával nem szeretném a sportsikerekhez kötni általános közérzetünket, de mert van gond éppen elég, jó, ha legalább a fociban örömünket lelhetjük. Egyik napról a másikra az egész ország nem vedlik át futballszurkolóvá, de beszédes adatként a svédek elleni meccset kétmillióan nézték a tévében, és senki sem szörnyülködött azon, hogy péntek este nem az elapadhatatlan tehetségáradat újabb hulláma öntötte el a képernyőt a közszolgálati adón. Lépten-nyomon bárki tapasztalhatja, hogy újra beszédtéma a magyar foci. S a fitymáló megjegyzéseket szép lassan felváltják a bizakodó hangok.
Mi történt?
Mindenekelőtt az, hogy nyer a csapat, kedd este zsinórban ötödször hagyta el győztesen a pályát. S labdarúgó-mérkőzés eredményének értelmezéséhez nem kell szakértő, mindenki tudja, mit jelent, ha több vagy kevesebb gólt rúgunk, mint az ellenfél. Jómagam ezért is berzenkedem az egyre gyakrabban hangoztatott „szerethető csapat” jelzős szerkezet ellen, mert olyan futballcsapatot még nem láttam, amelyik folyton kikap, s mégis gyarapszik a szurkolótábora.
Ettől persze jó volna tudni, miért nyer mostanában egyre többször a magyar válogatott. Egzakt választ senki se várjon. Közhelyeket sorolhatunk: beérett egy sokra hivatott korosztály, amelynek tagjai az idősebb játékosokkal jól kiegészítik egymást, a szövetség vezetősége megteremti a feltételeket a nyugodt munkához, a kapitány jó szemmel válogatja össze az embereit. Nem kívánom misztifikálni Egervári Sándor munkáját, mert évente durván tíz alkalommal, három-négy napos összetartásokon nem lehet csodát tenni. És mégis. A kapitány a kovász a kenyérben, rajta múlik, hogy a csapat fogyasztható, „szerethető” lesz-e.
Egervári az eredmények alapján jó munkát végez. S itt most nem csupán a számszerű eredményekre gondolok. Aki valaha is sportolt, akár csak lenn, a téren rúgta a labdát, az tudja, a csapatjáték a csapatszellem megteremtésénél kezdődik. A minap, a moldovai túra előtt elevenítettem fel, hogy a magyar válogatott egy éve még széteső csoport tüneteit mutatta. Egymásra mutogatás, bizalmatlanság, a szennyes kiteregetése jellemezte. E helyütt csupán egyetlen mondatot idéznék a kisinyovi sikert követő nyilatkozatokból. „Nagyon jól érzem magam ebben a csapatban, szenzációs itt játszani” – ezzel nyitotta gondolatait a második magyar gól szerzője, Rudolf Gergely. Akit egyébként a társai a meccs közben akár korholhattak is volna, mert több helyzetet úgy puskázott el, hogy talán szerencsésebb lett volna passzolni, de még szúró tekintet sem nyilallt feléje; a többiek erényeivel és hibáival együtt fogadják el „Rudit”.
Határtalan boldogság forrása a közösségi élmény, amit talán a labdarúgáson keresztül a legkönnyebb megtapasztalni. Jótékony hatása ráadásul kisugárzik, azt is eléri, aki nem tevékeny részese, csupán támogatója akar lenni eme közösségnek. Olyan erő, ami forintra ugyan nem váltható, de támaszt nyújt a bajban, önző világunkban különösen nagy kincs. Játékosan, a sport segítségével újra felfedezhetjük, hogy aztán átszője mindennapjainkat.
Ez persze már csakúgy az álmok mezeje, mint a magyar válogatott világbajnoki győzelme. De még mindig jobb újra és újra reménykedni, mint örök vesztesként végleg elhagyni a pályát.
Lám, mit tesz, ha nyer a csapat.