Háborítatlan vétkesek

Csak kapkodjuk a fejünket, forrong a világ, recseg-ropog az Európai Unió is. Tudjuk, hogy a szó veszélyes fegyver, és sokan bizony fegyvertelenek. Egyik oldalról ömlik ránk az információ, másik oldalról pedig, akiknek érdekük, mindent megtesznek annak eltitkolásáért.
A választáson győztes pártszövetség, élén a jelenlegi miniszterelnökkel, többek között azért nyert, mert egyrészt világossá tette az országot romba döntő politikai gengszterbanda elszámoltatását, másrészt szociális biztonságot ígért a kiszolgáltatottaknak („Nem hagyunk senkit az út szélén” – ugye ismerős mondat?) egy új, igazságosabb és méltányosabb társadalom képében. Tudjuk, hogy a társadalmakban sem az igazság, sem a méltányosság sosincs az elvárható mértékben.
Gazdasági, szociális bajaink nem enyhülnek, sőt. Az alapvető egzisztenciális gondok egyre elviselhetetlenebbül érintik családok tíz- és százezreit. Közben a kormánybiztos nap mint nap újabb gazdasági-pénzügyi bűncselekménygyanús ügyekben tesz feljelentéseket, az első számú felelősök azonban jelenleg is a képünkbe vigyorognak, mégpedig szabadlábon. Néhány másod-, harmadbeli egyént rabszíjon elvezetnek, sokat nem tudunk az ügyek állásáról. Kétségtelenül el kell gondolkodni azon, hogy vajon a jogállam és intézményei alkalmasak-e egyáltalán a posztkommunista országrontók felelősségre vonására.
A politikai felelősségre vonást a választópolgár elvégezte, amikor tavaly leváltotta a szocialista kormányt. Ugyanakkor ez vajmi kevés, hiszen olyan gazdasági károkat, mondhatni, bűnöket követtek el velünk szemben, amelyek ennél többet követelnek. A lehetséges büntetőjogi felelősségre vonást egyre türelmetlenebbül követeli a társadalom jelentős része, ugyanakkor egy alapvető kérdést is feltesz: hol van a lóvé, elvtársak? A bűnös úton szerzett vagyon vajon visszakerül-e a köztulajdonba? A társadalom nagy része ugyanis nyomorog, különösen vidéken, de nem csak ott. Pattanásig feszült élethelyzetekkel találkozom. Alapvető és legfontosabb a köznyugalom, az alkotmányos rend fenntartása, azonban ez csak akkor lehetséges, ha a kormány az eddigieknél sokkal hatékonyabban dolgozik.
Egy neves közgazdász szerint a jelenlegi átlagos, 120–130 ezer forintos havi fizetés vásárlóértékét tekintve (folyó áron) annyit ér, mint az 1978-as átlagos munkabér, vagyis 3600 forintot. Míg 1978-ban egy egyedülálló az átlagos keresetéből lakása rezsijére 20 százalékot költött, addig ma ez 50 százalék. Döbbenetes.
A devizahitelesek nap mint nap a száguldó svájcifrank-árfolyammal szembesülnek, reggeltől estig ezt hallják. Ugyanilyen helyzetben vannak a devizában eladósodott önkormányzatok is. Pokoli helyzet. A kormány bizonyára úgy gondolja, hogy megtette, amit tehetett – de vajon csak ennyire futotta erejéből? Abban a helyzetben, amikor a kormány megadóztatta a bankokat, ugyanezen bankokkal leült – közel sem azonos erejű pozícióban – tárgyalni, az általa megadóztatott bankoktól várt úri magatartást, és ki tudott alkudni egy időben elnyújtott, de az utolsó forintig kamatostól visszafizetendő könnyítést. Ez nem megoldás, csak az agónia idejét növeli meg. Közben a pénzügyi felügyelet elnöke is mélyen hallgat. Amíg az Egyesült Államokban csak ez év első felében több mint ötven bank ment csődbe (tavaly ennél több), nálunk a bankok igen jól megélnek belőlünk. Alapvetően nem cél a bankcsőd, de az sem járja, hogy a bankok az inkriminált szerződéseikkel családok tízezreit teszik tönkre. Az érintetteknek észre kell venniük, hogy magukra vannak hagyva, és akár összefogva, akár külön-külön, de a bankokkal szemben keményen és határozottan polgári perben fel kell lépni, különben végük van.
Sepsey Tamás, az Antall-kormány idején létrejött kárpótlási hivatal elnöke nyilatkozott arról, hogy bizony kisiklatták a kárpótlást, és nem a törvényekkel, az alkotmánnyal, hanem az Alkotmánybíróság döntéseivel volt a baj. Ki is volt akkor e testület elnöke? Sólyom László volt köztársasági elnök kesztyűs kézzel bánt az őszödi beszéd kiszivárogtatása után Gyurcsánnyal, hiszen odáig sem ment el, hogy egyértelműen távozásra szólítsa föl. De amikor 1991–92-ben a Zétényi–Takács-féle igazságtételi, elég visszafogott törvény az Alkotmánybíróság elé került, Sólyom elnökletével elmeszelték. E döntések nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a volt MSZMP-s nómenklatúra tagjai rövid idő után visszakerülhettek a politikai hatalomba, elprivatizálhatták a holdudvarukkal együtt azt a közvagyont, amely ennek a népnek nehéz munkával megszerzett vagyona volt, és most milliárdosokként élik életüket, felelősségre vonás nélkül. Pedig a hivatkozott lusztrációs törvény éppen ezek megakadályozására született. Ezek után miről beszélünk?
Azt mondják, hogy a magyar béketűrő nép. De meddig? Van egy jelentős politikai hatalommal felruházott kormányunk, amelytől joggal várjuk el, hogy a magyar emberek, a rászorultak, a kisemmizésre várók érdekeit markánsan képviselje, és törvényhozási erejével vessen véget a magyar nép kirablásának.

A szerző ügyvéd