Igen, hamu alól, hiszen válogatottunk júniusban elbukta a németekkel szembeni világbajnoki kvalifikációt – maradva az előbbi képnél, „leégett” –, minden bizonnyal lemarad a jövő évi olimpiáról is. Ezért a 2012-es Eb-re kellene csapatot építeni, amely a 2013-as vb-n, a 2014-es, a horvátokkal együtt rendezendő, részben hazai kontinensviadalon, illetve a 2016-os olimpián is versenyképes lehet.
2011 augusztusában persze korai még arról elmélkedni, kikből állhat öt év múlva a magyar válogatott. Arról viszont éppen ideje határozni, kire bízható rá az akár fél évtizedes periódus levezénylése. A három jelölt kilétéből adódóan kétlépcsős döntés előtt állnak az illetékesek, és az első úgy szól: magyar vagy külföldi legyen a kiválasztott?
Utóbbi verzió évtizedeken át fel sem vetődött, ami sportági nagyhatalom lévén – annak tartottuk, talán még tartjuk is magunkat – abszolút érthető; ebben a státusban exportálni szokás a szakértelmet és a szakembert. Akik most mégis az import mellett voksolnak, azt mondják, annyira belterjessé, szövevényessé vált itthon a női szakág, hogy azt egy kívülről érkezett, minden prekoncepciótól, beágyazottságtól mentes, tiszta fej sokkal egyszerűbben képes kezelni, arról nem beszélve, hogy ha még norvég is az illető, az északi mentalitást és sebességet is átültetheti a magyar agyakba, lábakba.
Az ellentábor szerint ez az érvelés több ponton megbicsaklik. Először ott, hogy szemléletet és stílust inkább klubcsapatba lehet beleplántálni évi tíz hónapi munkával, nem kettővel, mint a válogatottnál. E gyakorlati kifogás után másodjára jöhet az elvi, a nagyhatalmi pozíciónkból adódó, presztízsünket őrző. Harmadszor pedig az: ha már mindenképpen külföldi kapitány kellene, annak az a normális útja, hogy mi kiszemelünk valakit, mert komolyan gondoljuk, csak ő segíthet, és ha kell, a világ végéről is idecsábítjuk. De ne az legyen a megváltó, aki élettársi minőségben, véletlenszerűen toppant be hozzánk – Karl Erik Böhn a Győrbe igazolt klasszis átlövő, Heidi Löke párjaként érkezett –, mert ha mondjuk nemzetközi diplomáciai szakértő lenne, attól még valószínűleg nem neveznék ki külügyi államtitkárnak. Arról nem beszélve, hogy előző állomáshelyéről, a Larviktól épp azért menesztették, mert ő is közvetített az amúgy szintén larviki Löke győri szerződtetése ügyében, a jelek szerint tehát nem várható el, hogy a családi érdekeket mindenkori munkájának rendelje alá.
Mindez ma még jórészt hipotézis, amikor kedden délután telefonon beszéltünk Karl Erik Böhnnel, ő a maga skandináv cél- és egyszerűségével vázolta a helyzetet: „Már korábban hallottam, hogy szóba került a nevem a válogatott kapcsán, aztán két hete Budapesten találkoztam az elnök úrral, elmondtam neki az elképzeléseimet, majd mindezt írásban is megtettem. A magyar válogatottban most is, a jövőben is nagyon komoly potenciált látok. Az esélyeimet nem latolgatnám, megtisztelő, hogy felvetődöm lehetőségként, de pontosan tudom, hogy Kovács Péter például mekkora név a világ kézilabdázásában.” Megkérdeztem Böhn úrtól, elképzelhetőnek tartaná-e, hogy Norvégiában magyar szövetségi kapitányt foglalkoztassanak, mire ő rávágta: „Igen, miért ne? Mocsai Lajos hosszú éveken át dolgozott Németországban, óriási szaktekintély, minden további nélkül felkérhetnék a norvég kapitányi posztra.”
Minket persze sokkal inkább érdekel a magyar kapitányi poszt, amelynek két hazai várományosa Hajdu János és Kovács Péter. Köztük akkor kellene a második lépcsőben dönteni, ha az elsőben a hazai megoldás kapna prioritást. Hajdu 2008 augusztusa és 2009 februárja között előbb a női válogatottal lett olimpiai negyedik, majd a férfival vb-hatodik, e duplázás valószínűleg örökös rekord marad, bár ő állítja, a pekingi bravúr nem megismételhetetlen: „Szerintem még mindig ott lehetünk a világ élvonalában, emellett azért is lenne különösen kedvemre való a feladat, mert végre egyszer nem tűzoltásról szól. Vetési Iván elnök azt mondta, szüksége van rám a magyar kézilabdázásnak, akár szövetségi kapitányként, akár akadémiai projektmenedzserként. Kezdetben úgy éreztem, igen jók az esélyeim, akkor még csak Kovács Péter és én voltunk a jelöltek, és úgy tűnt, Böhn legfeljebb besegít annak, aki kettőnk közül befutó lesz. Aztán azóta az internetes fórumoknak és egyéb megnyilvánulásoknak köszönhetően szerintem jelentősen erősödtek a pozíciói. Azt gondolom, a szakma, a közvélemény és a szövetség elnöksége is megosztott a kérdésben, és nem tudni, mi dönt majd: a szakmaiság, az elfogadottság, a múltban elért eredmények vagy éppen az újdonság varázsa.”
Az új elnök, Vetési Iván kérésére Hajdu – Kovács Péterhez hasonlóan – ugyancsak írásban vázolta rövid szakmai programját. Hajdu számára élezi a helyzetet, hogy hazai és külföldi ajánlatai vannak, és ha utóbbit fogadná el, augusztus 31-én már az új munkahelyén kellene jelentkeznie.
Kovács Péter pedig otthon ül. A huszadik század legjobb magyar játékosának választott klasszist már nemegyszer kecsegtették a kapitánysággal, rátermettségét több mint 300 válogatottsága mellett edzői pályafutásának minden állomása – női junior-vb-ezüst, a Szeged felnőtt férfi és a Dunaferr női csapata, legutóbb pedig a román Oltchim Valcea – igazolta, az újabb lehetőségről sikerekből és csalódásokból ötvözött rutinjával mondja: „Nem számít, hány jelölt van, ha nyolcból vagy kettőből nem leszek kapitány, az teljesen mindegy. De remélem, most új szelek fújnak, a feladat pedig tisztességes és vonzó. Egyébként sem szokásom csak ott munkát vállalni, ahol süt a nap, de úgy érzem, a női csapat mindenképpen jobb annál, mint amilyen eredményeket a közelmúltban elért. Először a válogatottság igazi értékét, rangját kell visszaadni, de ez csak a kezdet.”
Az is valami, ha újra az a téma. Hisz júniusban úgy tűnt, itt a vég.
origo.hu
Budapesten egyre nagyobb a veszély
