Operarajongó vagyok, és sokadmagammal aggódom az opera mint műfaj és mint intézmény fennmaradásáért. Szilárd meggyőződésem, hogy ezért egy államnak mindent meg kell tennie. Vétkes az, aki ebbe politikát kever, és dőre, aki azt hiszi, hogy egy állam operájának az ügye a mindenkori (párt)hatalom ügye, s aki mindent az aktuális kormányzat nyakába akar varrni, vagy a múlt kormányokat hibáztatja mindenért. Egy tény: ma pénzügyekben világválság van, s Magyarországon – persze sokak hibájából – rettenetes pénzszűke van. Ezért helyes az, ha – országosan is – ott spórolunk, ahol csak lehet, de egyet nem tehetünk: kulturális értékeinket nem adhatjuk fel, nem csonkíthatjuk meg, mert az valóban nemzethalálhoz vezetne.
Az, hogy a jelenlegi kormány tétovázik, késlekedik, bizonytalankodik az Operaház ügyében, rendkívül sajnálatos, de egyben érthető is.
Mert ha nincs pénz, akkor nincs pénz, s hogy mégis legyen, azon nagyon sokat kell gondolkodni és dolgozni. Csakhogy a végtelenségig valóban nem lehet halogatni, nyújtani egy ilyen sarkalatos kultúrügyet, mint az opera. Sajnos úgy tűnik, kezd elfogyni az érdekeltek (elsősorban a művészek) türelme és – ami rosszabb – reménye is a kibontakozás tekintetében.
Amiért azonban tollat ragadtam, az egyetlen szó, illetőleg kifejezés miatt történt, amely a Magyar Nemzet 2011. aug. 4-i számában (a 15. oldalon) kivonatosan közölt nyílt levélben (Operaénekesek és karmesterek levele) ütötte meg a szememet: „…a jelenlegi vezetőség ámokfutását (kiemelés tőlem, M. T.) fékezzék meg.” Legyen bármennyire is elkeseredett egy bármennyire is közmegbecsülésnek örvendő, kiváló operaénekes(nő) vagy karmester, jól tenné, ha megnézné, hogy mit ír alá. Ezekben a napokban ugyanis, amikor Norvégia és az emberiség még nem heverte ki egy valódi ámokfutó vérengzését, akkor kissé erősnek találom, ha még csak képletesen is, ámokfutásnak nevezi bárki is a „jelenlegi vezetőség” nyilvánvalóan kritizálható mentési munkálatait, egészen bizonyosan nem az operaénekesek ellen irányuló igyekezetét.
Az idézett nyílt levélben ugyanis az történik, hogy néhány kiváló, ám – gondolom – félretájékoztatott művész aláírásával sok-sok, az ügyben teljesen tájékozatlan olvasót vezet félre. Zárszóként idézem A magyar nyelv értelmező szótára (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1959) ámokfutó szócikkét: „A trópusokon, főként a malájok között sajátos idegrohamában őrjöngve rohanó és az útjába kerülőket megtámadó, olykor legyilkoló (személy).” Illetve: „Dühében, izgatott, ingerlékeny állapotában erőszakosan és szinte beszámíthatatlanul viselkedő (személy).”
Magay Tamás
szótárszerkesztő
origo.hu
5,5 milliárd forint volt a tét az ötös lottón
