Mindössze kétszer játszották Az ember tragédiáját nyáron a szegedi szabadtéri színpadon Vidnyánszky Attila rendezésében, de komoly sajtó- és szakmai visszhangot kapott. A legtöbb kritikus a mű látványossága és a hatalmas színpadi tér közötti nehezen áthidalható ellentétet is felhozza. Hogy érezte magát ott Évaként?
– Először megijedtem, hogy mi értelme van egy ekkora színpadon megpróbálkozni ezzel a darabbal, hiszen elveszik a színészi munkából a finom gesztus és mimika. Szerencsére a mikroport segítségével viszont a hang intimitása megmaradhatott, tehát úgy tudtam megszólalni, ahogy normál színházi méretekben szoktam. Nem ez volt egyébként az első munkám a szegedi nagyszínpadon. 2002-ben a III. Richárdban Lady Annát játszottam; a szerelmi jelenet Kulka Jánossal egy teherautó platóján zajlott, tehát a hatalmas térhez képest egy kicsiny dobozban. A szegedi nagyszínpad szerintem elsősorban a zenés műfajnak kedvez, de az idei nyolcvanadik születésnapra vállalták ezt a prózai produkciót is.
– Nem előzmények nélküli ez, a Tragédiát a nyolcvan esztendő alatt hatvanegy alkalommal mutatták be. De talán azért tűnhetett most bátorságnak, mert alapvetően változott meg az utóbbi évtizedekben a színészet és benne a színész. Nem díva ül most velem szemben, hanem hétköznapi nő, akit talán fel sem ismernek az utcán, pedig címlapokról, plakátokról gyakran látják.
– Igen, ez vicces, hogy most, hogy megint szőke vagyok, mint tíz éve a Meseautóban, kicsit jobban felismernek. Persze aztán jön a találgatás, hogy ki lehetek, a végére aztán úgy döntenek, hogy biztosan valami tévés. Persze e népszerűségnek vannak hátrányai is: az embert feszélyezi, ha magánemberként nézegetik. Én mindenesetre nem a népszerűségért, az ismertségért lettem színésznő.
– Talán az embereknek is hiányoznak a dívák, akik nemcsak a színházban vagy moziban, hanem azon kívül is sztárok maradtak.
– Csak elképzelni tudom, milyen lehetett színésznőnek lenni akár a hatvanas-hetvenes években is, most annál biztosan sokkal rosszabb. Ma nem dívák vannak, hanem számlakönyvvel botorkáló vállalkozók, akik képtelenek megteremteni azt az életszínvonalat, amelyet mondjuk Honthy Hanna vagy Gobbi Hilda meg tudott teremteni. Persze akkor még egyetlen televíziócsatorna volt, amelyen az emberek nem valóságshow-t néztek, hanem őket. Ritka számomra az alkalom, amikor azt várják tőlem, hogy díva legyek, ez általában akkor fordul elő, ha valamilyen fotózásra kérnek fel, netalántán ha filmbemutatóm van. Ezeket tulajdonképp szerepjátéknak fogom fel.
– A színészekkel megváltozott a színház stílusa is.
– Máshogy is tanítják a mesterséget. A nyolcvanas évekre lehántották a színházról az operettvilág hazugságát, és megpróbálták a szikár valóságot megmutatni. Aztán a kilencvenes évektől jött a teljes kavarodás, főleg filmes téren, hogy próbáljunk mi is olyanok lenni, mint Hollywoodban. Közben megérkezett a kereskedelmi televízió, az internet, és a színháznak ezekkel nehéz versenyre kelnie. Az emberek ma nem Mikszáthra kíváncsiak. A kislányok továbbra is színésznők akarnak lenni, csakhogy amikor megkérdezzük őket, hogy miért, a szappanopera-hősnőket kezdik el példaként sorolni. Számukra a sorozatszereplés jelenti a színészetet. Ilyen világban persze hogy rétegkultúra lett a színház.
– De azért jó még színésznőnek lenni?
– Fantasztikus. Csodálattal tölt el az érzés, hogy ami nekem a munka, az másnak a szórakozás. Pedig igazán mindent elkövettem, hogy elkerüljem a színészetet. Angol–magyar szakos egyetemistaként nem tudtam, mit akarok, csak azt, hogy nem találom a helyem. Amióta rájöttem, hogy az én pályám a színészet, nagyon meg is becsülöm.
– Ezek szerint nem volt ünnepélyeken szavaló, színkörökbe járó tizenéves.
– Nem mondom, hogy nem volt semmi, mert nyertem második helyezést szavalóversenyen, belekerültem ezzel egy amatőr előadásba, de nem jártam végig a különféle színitanodákat. Inkább csak mindig ott volt valahogy, kicsit álomszerűen körülöttem a színészet.
– Azt mondják, ehhez a pályához nem elég a tehetség, kell a jó idegrendszer is. Sokan belehaltak, akik túl érzékenyek vagy nagyon védtelenek voltak.
– Ma már egy színész Magyarországon nem engedheti meg magának, akármekkora tehetség is, hogy fegyelmezetlen legyen, megbízhatatlan, hogy mindenféle művészi allűröket produkáljon, mert olyan erős a verseny, hogy azonnal valaki mást állítanak a helyébe. Mindenki pótolható. Kevés a pénz a kultúrára, azt nem lehet pazarolni. Csak a legendákban szerepelnek már azok a forgatások, amikor egy hétig állt a munka, mert a stáb mulatott.
– A konkurencia és a megélhetési nehézségek miatt nem lehet válogatós sem?
– Szerencsére nem vagyok abban a helyzetben, hogy mindent el kelljen vállalnom. A színházban persze, ahol szerződésem van, nem válogathatok, de a szappanopera még nem fenyeget. Az amúgy teljes életformaváltás, akkor nincs más. Akkor azt vállalom, hogy nyolc-tíz évre belebújok egy karakter bőrébe, és abban is maradok. A reklámot ma már nem ítélem el, nyilván nem jószántukból vállalják el a kollégák. Van még a film, amely ugye most nincs, és a nyári színházi munka, de csak csínján, mert szeretek pihenni.
– Igazi ismertséget és nagy sikert a Meseautó és a Valami Amerika hozott. Nem menne el, ha tehetné, csak filmszínésznek?
– Mivel a forgatókönyveket nem Csehov, Moliere vagy Molnár Ferenc írja, inkább nem. A színészi fejlődéshez elengedhetetlen a nehezebb, nemesebb anyagokkal való találkozás. A filmszerepek általában könnyebbek, ami nem jelenti, hogy nem imádom azt a harmincnapos felfokozott állapotot, amelyet egy forgatás okoz. Évente egy filmet szívesen elvállalnék, de nem szeretném azzal tölteni az időmet, hogy kizárólag castingokra, szereplőválogatásokra járok. Találkoztam egy edinburghi kollégával, aki filmszínészetet tanult. Tőle tudom, hogy náluk már az iskolában le van osztva mindenkire a karakter, és azt fejlesztik. Ahogy öregszik, vele öregszik ez a karakter is. Nálunk tehetségnek mindig azt tartották, aki több mindent meg tud csinálni, és nem hagyja magát beskatulyázni. Nagy szerencsénk, hogy még mindig megmaradtak a társulatok és a repertoárszínházak.
– Nagyon hűséges, pályakezdésétől a Katona József Színházhoz kötődik. Tényleg hűség ez, vagy inkább valamiféle óvatosság, biztonságra törekvés?
– Szükségem van a biztonságra, talán mert a lelkem mélyén még mindig gyerek vagyok. De ha elégedetlen lennék, azért lépnék, mert van rá hajlamom. Én Zsámbéki Gábor osztályába jártam, ennek, illetve a színésszé válásnak természetes folytatása volt a Katona. Nekem Zsámbéki tanította az ízlést, a gondolkodást, a színészetet. Mivel minden próbafolyamaton sokat tanulok, nem érzem tizenöt év után sem, hogy egy helyben topogok. Fontosabb a helyszínváltásnál az, hogy belső igényeimet változtassam, növeljem. A kollégákkal jól tudok együtt dolgozni. Ha az ember a megszokott, ismerős közegében van, sokkal bátrabban meri vállalni azt is, ha rossz a próbán, ha esetleg rossz ötlete van. Ha vendég vagyok valahol, ott figyelnek, és ez a fajta játéklehetőség nincs meg.
– Ha a színészt nem jól tartják karban, elromolhat. Ha valaki már a szakmai ismeretek birtokában van, mi jelentheti még számára a fejlődést?
– Nem kötelező, hogy valaki idősebb korára modorossá váljon. Törőcsik Marival dolgozni ma is nagy élmény és kiváló tanulási lehetőség. A lényeg, hogy az ember megőrizze a nyitottságát. Számomra a fejlődés azt jelenti, hogy az egyszerűségre törekszem. A fiatal színész hajlamos a túlzásokra, és ezeket a vadhajtásokat idő haladtával le kell nyesegetni. Természetesen kell létezni a színpadon, ehhez tapasztalat kell, megtanulni bánni a ritmussal, a szünettel, a tempóval, a hanggal, kifigyelni, melyiknek milyen a hatása. Nagyon szeretek próbálni, azok a színház nagy pillanatai, meg az is, ahogy a bemutató után a néző rendezi tovább az előadást, hiszen miatta, az ő jelzései alapján változik, formálódik.
– Bár a nézők a színész miatt mennek be a színházba, mégis a rendező lett a művészszínház főszereplője. Nem bántja?
– Valóban, a Katonában is volt idő, amikor a legnagyobb betűkkel a rendező neve volt kiírva a plakátra. De azért ez a kérdés nem ilyen egyszerű. Ha sikeres a színész és a rendező találkozása, abból nagy dolog születhet. Én amúgy nem vagyok a rendezői színház ellenzője, a Katona ebből a szempontból ugyanis pozitív példa. Persze ott sem sikerül minden. A Koldusopera például nagy ígéretnek indult, de megbukott. És volt egy kritikus, aki a kudarcot teljes mértékben az én nyakamba varrta, pedig szerintem nem voltam annyira rossz Polly. A kétfejű fenevad című Weöres-darabra viszont nem kis izgalommal készültünk, mert nem hittük el, hogy a közönség fogékony lesz az archaizált nyelvre. És tessék, az előadás csodásan működik, nagy siker!
– Nem fél attól, hogy ha csúnya lesz és öreg, nem fiatal és szép, mint most, akkor megcsalja a színház?
– Nem vagyok előrenéző fajta, az életem eddig még mindig megoldotta magát, és remélem, hogy mindig meg fog találni az a munka, amelyre szükségem lesz. A színészet nem az a pálya, amelyiken számolgatjuk a nyugdíjig hátralévő napokat.
– A kisfia ötéves. Dilemma volt a gyerekvállalás?
– Ezt így nem mondanám. Szerintem nem dolgozom többet, mint mondjuk egy topmenedzser. Egyetlen hátránya a színháznak, hogy éppen este veszi el a szülőt a gyerektől, amikor a legjobban együtt lehetnének. Szerencsére gyorsul a világ, rövidülnek az előadások, a gyerekek meg egyre később kerülnek ágyba, így ez a probléma nagyjából megoldódott.
– Azt nem kérdezem, mi a szerepálma, de azt igen, hogy milyen új feladata lesz az induló évadban.
– Meglepő módon két zenés munka vár rám. Az egyik egy müpás koprodukció a húszas-harmincas évekből válogatott dalokból, mindegyik eredeti nyelven – ezt hatan csináljuk –, a másik pedig egy új magyar operett, a Virágos Magyarország, amely a Kamrában kerül színre.
– Szereti a zenés műfajt?
– Nagyon, bár nincs benne nagy tapasztalatom.
– Táncolni is fog?
– Remélem.
origo.hu
Letartóztatta a bíróság Ilaria Salis bűntársát
