Egy ismeretlen férfi a nyugati szektor felé úszott a Spree folyóban 16 óra 15 perc körül. Mivel nem reagált a felszólításokra, figyelmeztető lövéseket adtunk le, de a férfi csak tovább úszott. Ezt követően P. elvtárs célzott lövéseket adott le rá, és a demokratikus Berlin partjaitól 10 méterre úszó ismeretlen fekete nadrágos, 25 év körüli férfi elsüllyedt a vízben – jelentette 1961. augusztus 24-én a keletnémet rendőrség a belügyminisztériumnak a berlini fal első áldozatáról.
Günter Liftin 24 esztendős szabó egyike volt azoknak a korabeli szlengben kétlakinak nevezett német polgároknak, akik Kelet-Berlinben éltek, de Nyugat-Berlinben dolgoztak. Sikerült lakást is szereznie odaát, kis híján már beköltözött, amikor augusztus 13-án teljesen váratlanul – a világ közvéleménye épp German Tyitov űrutazásával volt elfoglalva – hermetikusan lezárták a nyugati szektorhatárokat. A reményt, hogy ideiglenes intézkedésről van szó, nemcsak a dróthuzalok gőzerővel folyó megerősítése, a kezdődő falépítés – fegyveresekkel őrzött, szinte rabként kezelt, vidékről hozott munkásokkal rakatták fel a téglákat –, hanem az NDK televíziójának augusztus 17-i esti kerekasztal-beszélgetése is segített szertefoszlatni. Waldemar Schmidt, Kelet-Berlin helyettes főpolgármestere ekkor közölte a megdöbbent nézőkkel, hogy a német békeszerződés megkötéséig, Nyugat-Berlin demilitarizálásáig néhány kivételtől eltekintve senkit nem engednek át a város másik felébe. A nyugati részen tanuló, ám a szovjet zónában élő egyetemistáknak, főiskolásoknak azt tanácsolta, hogy forduljanak a keleti pályaválasztási tanácsadókhoz, a kétlaki dolgozóknak pedig, hogy utaltassák át utolsó nyugati fizetésüket keleti márkában, aztán keressenek munkát az NDK-ban. (A kétlakiakat korábban azzal sújtották, hogy lakbérüket és rezsijüket nyugati valutában kellett befizetniük a kommunista hatóságoknak.)
Augusztus 24-én Günter Liftin kétségbeesett kísérletet tett rá, hogy eljusson a Berlin másik felében található lakásába. Az úszó férfit a határőrök egyetlen tarkólövéssel megölték. Az eltűnt fiatal szabóról a család napokig nem tudott meg semmit. Másnap, 25-én Günter öccsét, Jürgent, akivel közösen béreltek lakást nyugaton, egy napra begyűjtötte a Stasi. Bátyja nyugati kapcsolatairól faggatták, aztán házkutatást tartottak a családnál, de azt, hogy Günter már nem él, elfelejtették közölni. A Liftin család a nyugat-berlini televízió esti híradójából értesült haláláról. Az NDK-ban jó néhány nappal később reagált a propaganda a nyugati tudósításokra. Günter Liftint a Stasi utasítására bűnözői körökben otthonosan mozgó, homoszexuális prostituáltként mutatták be a tévénézőknek, aki a hazug lejárató kampány szerint köztörvényes ügyek miatt próbált elszökni a „demokratikus Berlinből”.
A család kívánságát, hogy láthassa a holttestet, a bírósági halottkém megtagadta felsőbb utasításra. „Nem tudtam aludni a temetést megelőző napon – emlékezett vissza később az eseményekre az áldozat öccse. Augusztus 31-én, a gyászszertartás előtt a kápolna alagsorában Jürgen feszítővassal kinyitotta a koporsót, hogy búcsút vegyen testvérétől. – Érintetlennek tűnt, pedig arra számítottam, a golyók a felismerhetetlenségig megrongálták a holttestet” – mondta. (A fiatalember két kései követője, egy férfi és egy nő 1986-ban sikerrel úszott át a Spreen, nem messze a Reichstagtól. A szerelmespár érkezését – a partraszállástól a nyugati hatóságok megérkezéséig – egy külföldi turista videokamerája is megörökítette.)
Günter Liftin szökési tervét ösztönözhette a népi rendőrség 19 esztendős altisztjének néhány nappal korábbi, augusztus 16-i disszidálása. Az eredetileg pásztorfiú Hans Conrad Schumann évek óta az NDK népi rendőrségének készenléti csoportjánál dolgozott, 1961-ben önként jelentkezett berlini szolgálatra. A fal építésének kezdetekor a Ruppiner és a Bernauer Strasse mentén kellett szemmel tartania a terepet. A nyugati zónából érkező szinte folyamatos biztatásra – „Gyere át! Gyere át!” – a válláról lecsúszó dobtáras géppisztolyát elhajítva egyenruhában átugrott a mintegy 80 centiméter magas, ideiglenes választóvonalként szolgáló tekercselt szögesdróton, és pillanatok alatt beszállt a túloldalon a határ biztosítását végző nyugat-berlini rendőrségi autó nyitott ajtaján. Tettét a helyszínen folyamatosan filmező operatőrök megörökítették, Peter Leibing pedig elkészítette a hidegháború egyik jelképévé vált világhírű fotóját a dezertáló NDK-katonáról. Schumann azonnal nyilatkozott a szovjet zónában is előszeretettel hallgatott, a Szabad Európához hasonló nyugat-berlini RIAS állomásnak és a helyi televíziónak, amit a német főváros „demokratikus övezetében” csak az nem látott, aki nem akart.
A Stasi azonnal akcióba lépett, hogy a botrányból a lehető legjobban jöjjön ki az NDK: közeli rokonaival hazatérésre biztató leveleket írattak a disszidens rendőrfiúnak a nyugat-berlini menekülttáborba, büntetlenséget ígérve. A keletnémet titkosszolgálat egyébként kifejezetten edzett volt hasonló, a nyugati zónára vonatkozó ügyekben. 1953 júliusában, a kelet-berlini felkelés idején például az amerikai zónába átlátogató NDK-s miniszterelnök-helyettest, a keletnémet kollaboráns CDU elnöki tisztségét is betöltő Otto Nuschkét autójából rángatták ki a tüntető nyugat-berliniek. A tömegből a rendőrség mentette ki, egy napig védőőrizetben tartották. Nem kis részben a Stasi háttérsegítségével térhetett vissza a szovjet zónába.
A volt rendőr végül Felső-Bajorországban telepedett le, ott alapított családot. A fal leomlását követően tért vissza szülőföldjére, ahol a helyiek megvetéssel fordultak el tőle, még családjával sem sikerült megtalálnia a közös hangot. (Talán mert a keleten mélyen gyökerező poroszos szellemiség főbenjáró bűnnek tekintette a bármilyen helyzetben történő dezertálást, a parancs megtagadását.) Schumann mély depresszióba esett, s 1998 nyarán bajorországi kertjében felakasztotta magát.
Schumann szökése után egy esztendővel, 1962. augusztus közepén lőtték le az épülő falszakasznál a tizennyolc éves Peter Fechtert. A kőművesfiú barátjával, Helmut Kulbeikkal egy közvetlenül a zónahatáron lévő üres asztalosműhelyben húzta meg magát. Az őrök távolodásakor léptek akcióba: Kulbeik átjutott a műhely ablakán keresztül a nyugati területre, Fechtert azonban medencelövés érte, s visszaesett a keletinek számító sávra. Odaát közben összegyűltek a bámészkodók és az újságírók, akik végig fényképezték az eseményeket: a fiú haláltusáját, kivérzését. A Time magazin későbbi cikke szerint a nyugat-berlini amerikai katonai parancsnok megtiltotta, hogy a jelen lévő amerikai szolgálattevő hadnagy segítséget nyújthasson embereivel a fiúnak, vagy megengedje, hogy önkéntesek áthozzák a súlyosan sebesült Petert. Arra hivatkozott, hogy egy nyugati merénylő éppen három nappal korábban ölte meg az NDK határőrségének egyik kapitányát, s az amerikai parancsnokságon tartottak a „visszacsapástól”. A keleti fegyveresek is tétlenül nézték, hogyan vérzik el a fiú orvosi segítség nélkül.
Nemcsak a felszínen, hanem a föld alatt is sokan próbálkoztak a meneküléssel. A határok lezárása után néhány hónappal hamis nyugati útlevéllel sikerült kijutnia a szovjet zónából a keletnémet börtönöket megjárt, ezért huszonöt éves korában is középiskolai tanulmányokat folytató Hasso Herschelnek. Barátaival 1962 tavaszán kezdte meg nyugatról az övezetet kelettel öszszekötő alagút ásását. A titkos, mintegy 140 méter hosszú, tizenegy méter mély föld alatti út kiindulópontja egy Bernauer Strasse-i lebombázott pékség pincéje volt, a Schönholzer Strasse vonalában vezetett át a kiszemelt kelet-berlini ház elhagyatott hátsó udvarára, egy kevésbé használt nyilvános vécébe. Szigorú konspirációval védték magukat a lebukástól, az udvari kapun csupán a Patyomkin jelszó elhangzása után engedték be a menekülőket. Herschel 1962 szeptemberében ezen a szűk folyosón szöktette ki a szovjet övezetből – egyébként klausztrofóbiás – nővérét és huszonnyolc társát, akik négykézláb kúsztak át a Bernauer Strasse-i pincéig. (Az alagút két éven át működött. 1964 októberében a disszidálók közé beépült Stasi-ügynökök leplezték le az utolsó illegális akciót. A kialakult tűzharcban egy keletnémet határőr meghalt, 57 embernek viszont sikerült átjutnia nyugatra.) A hivatásos embercsempésszé váló Hasso Herschel egyébként mintegy ezer ember kimenekítéséhez nyújtott segítséget pénzért különböző, később megépített alagutakon keresztül, illetve hamis útlevelekkel.
Stasi-ügynök buktatott le 1962-ben több nyugatról keletre alagutat ásó, a rokonaikat a „demokratikus Berlinből” kimenteni akaró, a kamaszkorból alig kilépő fiatalembereket. Vezetőjük, a 22 esztendős Sigfried Noffke keleten maradt feleségét akarta átszöktetni, az NDK-hatóságok ugyanis nem engedélyezték a családegyesítést. A „Pankow” fedőnevű ügynök a kezdetektől mindent jelentett róluk. Az NDK állambiztonsága megelőző akcióban el akarta fogni Noffkééket, azonban az egyik belügyes, elveszítve lélekjelenlétét, tüzet nyitott az alagútban tartózkodókra. Noffke a helyszínen meghalt, társa, Dieter Hötger súlyos sérüléssel tíz évre börtönbe került, aztán a keletnémet hatóságok – a már bejáratott gyakorlatnak megfelelően – súlyos, nyugatnémet márkában leperkálandó fejpénzért cserébe átengedték a határon.
Fejpénzt fizettek a sokoldalú fiatal művészért, Wolfram Haschért is 1987-ben. Hasch fehér csíkkal akarta megjelölni a fal nyugati oldalát, amikor váratlanul egy rejtekajtón keresztül megjelenő NDK-határőrök átvitték Kelet-Berlinbe. A fal ugyanis teljes szélességében a szovjet zónában húzódott, sőt a másik oldalon hat-hét méternyi sáv is a keleti részhez tartozott. Sokszor kifejezetten veszélyes volt tehát a graffitizés, nem egy amatőr festőt csak hónapok múlva lehetett kiváltani a keleti börtönökből. Az úgynevezett falugrókért (Mauerspringer) is váltságdíjat kellett fizetni. Ők általában virtusból, fogadásból másztak fel a falra a nyugati oldalon, és ugrottak át keletre. A történészek kutatásai nyomán hét olyan fiúról tudunk, akit ugrás közben lőttek le az NDK-határőrök. Egy Arnold Kabe nevezetű nyugat-berlini polgár ötször mászott át oda-vissza, de különösebb baja nem történt. Mint utólag elmondta, unaloműzésből lett Mauerspringer.
Volt, aki fatális véletlennek köszönhetően nem jutott át az NDK-ból Nyugat-Berlinbe. A matematikus Günter Teskének szókimondása miatt rendszeresen meggyűlt a baja munkahelye párttitkárával. Az estéket a határ lezárása előtt rendszeresen Nyugat-Berlinben töltötte, hangversenyekre, dzsesszkoncertekre járt a barátnőjével. Szívesen áttelepült volna, de keleten hatalmas könyvtára és hanglemezgyűjteménye volt, amit nem akart ott hagyni. Végül sikerült megszerveznie a könyvek átszállítását: augusztus 14-én biciklis ingajáratban, barátai segítségével, bőröndökben csempészte volna a köteteket nyugatra. A munkahelyén is felmondott. A határ lezárása előtti estén épp Nyugat-Berlinben volt moziban a barátnőjével, hazafelé a nemzetközi megállapodások értelmében a keletiek által üzemeltetett magasvasúton rendkívüli ellenőrzést tartottak. Nem tudhatták, hogy már megkezdődött a nyugati zóna lezárása. Néhány nap múlva Teske kénytelen volt új munkát keresni az NDK-ban. (A magasvasút, az S-Bahn egyébként a fal megépítése után is az NDK irányítása alatt maradt Nyugat-Berlinben is. Igaz, az akkori polgármester, a későbbi kancellár, Willy Brandt „Egy pfenniget se Ulbrichtnak!” bojkottfelhívására kiürültek a szerelvények. Hamarosan a vasúttal párhuzamos buszjáratokat indítottak, így az S-Bahn a nyolcvanas évekig, amikor átvették a nyugatiak, hatalmas veszteséggel épp csak vegetált.)
A fal utolsó áldozatát, Chris Gueffroyt 1989 februárjában tíz golyóval végezték ki a zónahatáron. Halálát, mint hasonló esetekben mindig az NDK-ban, balesetnek nyilvánították. Vele a meggyilkoltak száma 136-ra emelkedett. Más kutatók viszont jóval több, 160-170 áldozatot tartanak nyilván.
origo.hu
Itt vannak a legfrissebb adatok, így áll a Duna tetőzése Budapesten
