Kik vitték el Matolcsy pénzét?

Ezen a vasúti átjárón húsz másodperc alatt halad át a gyorsvonat, akkor is, ha ön a kocsijával keresztbe áll – olvasható egy amerikai kisváros vasúti kereszteződésnél elhelyezett táblán, amely ridegen és érzéketlenül, de mégiscsak a valós erőviszonyokra figyelmeztet. Nem árt mindezt észben tartani, amikor a hazai gazdasági helyzet elemzésére vállalkozik mostanság valaki. A balliberális média közgazdászai óriási erőfeszítéseket tesznek, hogy a vártnál lassabb kilábalást kizárólag a kormány nyakába varrják. Teszik mindezt a szakmai hitelesség feláldozásától sem tartva, félrevezetve a közgazdasághoz kevésbé értő laikusokat. A „matolcsyzmus” és a kormány gazdaságpolitikájának „bukását” előszeretettel emlegetők pontosan tisztában vannak azzal, hogy az euróövezet adósságválságáért, a svájci frank sosem látott erősödéséért és a nemzetközi pénzpiacok megbillenéséért a felelősség nem a magyar kormányé, bár ennek terheit az egész magyar lakossággal együtt kénytelen viselni. Lehet a hazai gazdaságpolitikában hibákat találni, ám a begyűrűző kedvezőtlen nemzetközi hatások ellen nem sokat lehet tenni. A gyorsvonat robog előre, és az egyetlen, amit tehetünk, hogy nem várakozunk tétlenül a vasúti átjáró kellős közepén, hanem továbbhaladunk.
Akik most a kormányzati gazdaságpolitika kudarcaként tüntetik fel az úgynevezett fejlett államok növekedésének megtorpanását, vagy nem tudják, mit beszélnek, vagy szándékos rosszindulatból fakad mondandójuk. A hazai gazdaság óriási problémáihoz mérve méltatlan „helyzetelemzések” készülnek futószalagon az ellenzéki pártműhelyekben. Az MSZP a másfél százalékos előrelépést sajátosan értelmezte: szerintük a kormány dolga most az lenne, hogy „felkészítse az országot a recesszióra”.
Török Zsolt szocialista szóvivő most éppen abban látja a bajok forrását, hogy az emberek „az utolsó guruló forintjuk után nyúlnak”, miközben a „luxuskormány” dorbézol. Szekeres Imre nehezen minősíthető, de kétségkívül komplett programmal lepte meg a parlament költségvetési bizottságát. „Csak” annyit kért a kormánytól, hogy rendezze a fizetésképtelen adósok helyzetét, vásárolja meg a bajba jutott családok lakását, gyorsítsa fel a fejlesztéseket, törlessze az államadósságot, ösztönözze a külföldi befektetéseket, és teljesítse az euróbevezetés követelményeit. Talán nem ebben a sorrendben, de később még kiegészítette azzal, hogy mindenképp meg kell szüntetni a válságadókat, csökkenteni a társadalombiztosítási járulékokat, „Magyarországot vonzó célponttá” téve. Az uniós forrásokat pedig hatékonyabban kellene elkölteni, bár arra nem tért ki, hogy a pénzek 90 százalékát a kormányváltás előtt papíron már elköltötték. Ezek után szó nem érheti a ház elejét, a szocialisták letették az asztalra gazdaságmentő programjukat, nem is akármilyet.
A devizában eladósodott lakosság számára is megtalálták a gyógyírt: kilencpontos megoldási javaslatuk többek között azt az életszerű megoldást is tartalmazza, hogy „a munkáltatók önkéntes alapon vállalják át alkalmazottaik törlesztéséből a 180 forint/frank feletti részt”. Meglehetősen nagyvonalú ajánlat ahhoz képest, hogy nemrég még a munkaadók által vállalt ötszázalékos béremelést ellenőrző „bérkommandót” kritizálták. Kissé megkésett lépésnek tűnhet, de a szocialisták most látták elérkezettnek az időt arra, hogy az európai bankfelügyelettel vizsgáltassák ki, történtek-e visszaélések a bankok részéről a devizahitel-szerződések megkötésekor. Nagy gond biztos nem lehet, mert tavaly még ők tüntették ki a magyar pénzügyi felügyelet elnökét, aki öt éven át ölbe tett kézzel nézte, amint devizában adósodik el a forintból élő lakosság.
A szándék komolysága ezek után mindenesetre megkérdőjelezendő.
Ne hagyjuk ki a politikai paletta másik két ellenzéki pártját sem. Rögtön itt van nekünk az LMP-s színekben politizáló Scheiring Gábor, aki megoldást ugyan nem tudott ajánlani, ám a diagnózist felállította: szerinte „a kormány intézkedései alkalmatlanok voltak a gazdasági növekedés beindítására”. Ezt párttársa, Vágó Gábor „szakpolitikus” azzal toldotta meg, hogy többször megismételte, amit itt látunk, az nem más, mint „vudu gazdaságpolitika”. Bár többször mondja, akkor sem értjük, miről van szó. Lehet, hogy ráolvasással oldaná a költségvetési feszültséget? Ehhez képest a Jobbik legalább egyetlen kreatív javaslatot kidolgozott: ők a IV. Béla-tervvel a régi magyar várak felújításában látják a jövőt, de addig is, amíg ez nem fejeződik be, az Új Magyar Gárda és a Magyar Gárda tagjaival végre közös seregszemlét tartanak, és rovásírásos helységnévtáblákat avatnak. Hátha ez enyhít a gondokon.
E rövid kitérő után lássuk, hová lett „Matolcsy pénze”, amit a szociálliberális sajtó napok óta lázasan keres.
A teljesség igénye nélkül, de a fontossági sorrendet szem előtt tartva a következő okok állnak a vártnál lassabb kilábalás hátterében. Igaz, nem sok közük van a „matolcsyzmus bukásához”, de legalább a valóság birodalmán belül értelmezhetők. Az euróövezet adósságválsága miatt a nyugati államok jó része megszorítócsomagokról döntött, mindez jelentősen visszaveti fejlődésüket, szűkíti az ottani keresletet, következésképp az export hajtotta magyar gazdaságnak kevesebb a külföldi megrendelése. Ha a legnagyobb piacunknak számító Németország stagnál, akkor ugyan mitől lódulna meg az oda irányuló magyar kivitel?
Az Egyesült Államok adósságplafonja miatt kialakult, valójában már a jövő évi elnökválasztásról szóló csörte a világ vezető gazdaságának leminősítésébe torkollt, majd a világ másik gazdasági nagyhatalmát, Japánt sorolták hátrébb. A három fejlett gazdasági régió megítélésének megingásával így a befektetők a biztosnak tartott svájci frankba és az aranyba menekítik megtakarításaikat. A kereslet-kínálat törvénye alapján a frank árfolyama megerősödött, olyannyira, hogy már a svájci exportőrök is aggódnak. Náluk már csak a frankban eladósodott magyar családok aggódnak jobban. Az erős frank keresztül húzta a kormányzati terveket is: elvileg a több száz milliárd forintos adócsökkentés a lakossági fogyasztás növekedése révén élénkítette volna a gazdaságot, következésképp több áfa és társasági adó folyt volna be, sőt, lökést kapott volna a munkahelyteremtés is.
De nem így történt. A családoknál hagyott pluszpénzeket elvitte a megemelkedett törlesztőrészlet, így jóval kevesebb elkölteni való pénzük maradt. Ezzel párhuzamosan a nemzetközi pénzpiacok kiszámíthatatlan ingadozása óvatosságra intett, és aki tehette, inkább félretette megtakarítását, amely szintén kikerült a gazdasági vérkeringésből. Mindehhez képest már csak apróbb tételnek számít az előző ciklusok alatt csőd közeli helyzetbe juttatott MÁV, BKV és a Malév kormányzati mentőöve: számszerűsítve négyszázmilliárd forint többletkiadás. A magánbefektetők és az állam közötti, az utóbbi számára feltűnően hátrányos szocialista–szabad demokrata PPP-befektetések kiváltása is most esedékes (200 milliárd forint), azért, hogy később ne kerüljön ennek duplájába. A Nemzetközi Valutaalaptól korábban felvett hitel törlesztését is idén kell elkezdeni, mert lejárt a türelmi idő. És akkor még nem számoltunk az árvíz, a belvíz és az iszapkatasztrófa százmilliárdos váratlan kiadásával és az „arab tavasz” miatti tartósan magas olajárral.
Csak egy kis segítség azoknak, akik annyira keresik „Matolcsy pénzét”.