Köznapló

Augusztus 19., péntek
Amy Winehouse halála apropóján a világsajtó befeketítette a 27-es számot. Merthogy huszonhét évesen pusztult bele az öntevékeny kábulatba Janis Joplin, Brian Jones, Jimmy Hendrix, s most ez a tragikus életű énekesnő is.
De…
A numerológiai szakkönyvek szerint a huszonhetes jó szám. „Jelképe a jogar, hatalmat, megbecsülést ígér. A teremtő elme meghozza gyümölcsét, mert a kreatív képességek olyan magot vetettek, amely jó aratást ígér. Akik mögött ez az összetett szám áll, saját terveik megvalósításán fáradozzanak. Ez a szám szerencsés, ha a jövővel kapcsolatban jelenik meg.”
Így ír Cheiro, az egyik fő numerológus. De mert a „számos” embereknek egy srófra jár az agyuk, rárímel, amit egy másik híres férfiú mond. Pataki Ferenc, a számítógépek előtti idők fejszámoló művésze. Az ő kedvence a 81-es. (Bächer Iván idézi sokadik újlipótvárosi könyvében.) Ha kérdik, miért épp az, rögtön rávágja: mert kezes. Tetszik a válasza. Ilyet csak az mond, akinek a sejtjeiben is számok zümmögnek, mint méhek a kaptárban.
Ne is hagyjuk annyiban a 81-et. A kínaiaknak ez a szám a Tao-tö-kinget idézi: Lao-ce műve nyolcvanegy versből áll. S most jön a huncutság: ha hárommal osztjuk, az eredmény huszonhét, s ez megint Kínában marasztal.
Mert mit ajánlanak a fengsuj szakértői, ha változtatni akarunk az életünkön? Mozdítsunk el a közvetlen környezetünkben huszonhét tárgyat…
Mit mond, hölgyem?
Hogy ez csak játék?
Miért, az élet nem az?
„Azé az érdem, aki játszhatott” (József Attila)…

Augusztus 20., szombat
Nézem a tévében kajak-kenu világbajnokságot. „Kati néni” tanítványaira kell figyelni. A két újonc fiatalember kajak kettesben leiskolázta a mezőnyt. Kérdezi tőlük a riporter: meglepte őket, hogy első világbajnokságukon győztek? Nem, felelték. Valójában számítottak rá.
Az effajta mentalitás mögött munkát érez az ember. Olyan nyugalmat, amelyet csak klasszis edző képes tanítványaiba plántálni. Verseny kezdetével ezért engedheti el a kezüket, nélküle is tudni fogják, mit kell tenniük. Kevés edzőben van erre készség. Széchy Tamás volt ilyen. Ma Fábiánné Rozsnyói Katalin.
A magyar sportból nem a pénz hiányzik. Az ilyen edzők. Akik tudják, mi a győzelem titka. És azért tudják, mert mesterei a léleknek is. A felkészítés testre szabott. Tanítványaikkal ad hominem bánnak.
Valaki egyszer kiötlötte, hogy az a versenyző nyer, aki „fejben” is rendben van. Marhaság. Mikor sípjába fúj a bíró, vagy elindítják a mezőnyt, egy bajnokjelölt pontosan tudja, felkészült-e tisztességesen. Ez a tudat határozza meg a lélek erejét, és a lélek ereje viszi előre – esetünkben – a hajót.
A hűtlenek hiába hagyták el, Fábiánnénak új tanítványai vannak. Erős karúak, erős lelkűek.

Augusztus 21., vasárnap
Sehogy sem fér a fejembe: az alkotók közül miért inkább az írók hajlamosak öngyilkosságra? Az embernek minden szőr feláll a karján, mikor olvassa a legismertebbek listáját: London, Hemingway, Koestler, Akutagava, Misima, Kavabata, Woolf, Tucholsky, Klaus Mann, Stefan Zweig, Walter Benjamin, Jeszenyin, Cvetajeva, Witkiewicz, Borowski, Stachura, és hogy mi, magyarok se maradunk le, Csáth Géza, József Attila és Márai tanúsítja.
Az indíték mindegyiknél más, de valamiben bizonnyal közös. Létezhet ilyen nevező?
Egyik talán az írás maga. Gutenberg óta veszélyhordozó, hisz könnyen terjed, s megmarad, mint arra a római közmondásgyártók is gondoltak. Kőbe vésték, majd utóbb a latinos gimnazisták fejébe: verba volant, scripta manent.
Hallom a közbevetést, hogy festőkkel és szobrászokkal is elbánt Sztálin meg Hitler, és úgy általában a diktátor hajlamúak gyakran kiverték az ecsetet és a vésőt a csökönyösek kezéből. Színigaz, bár Van Goghon meg a tündöklő tehetségű Gruber Bélán kívül nem jut eszembe más, aki kezet emelt volna magára. Ők is csak akkor, mikor már érezték: ez a világ nem az ő világuk, s tiltakozásul agyuk kerekét visszafelé kezdték forgatni. A zenészek között sem volt szokás idő előtt megunni az életet – miért éppen az írók?
A terjedelem nem engedi, hogy próbáljak rá felelni. Elteszem a jövő hétre.

Augusztus 22., hétfő
Elégedett vagyok. Kifestettem három szobát, létrán imbolyogva lekentem a kerítést Sadolinnal, helyrepofoztam a megfáradt hintaszéket, és a minőség miatt sem kell szégyenkeznem. Elismerem, nem alkotómunka, de jót tesz az embernek, ha időnként kipróbálja magát mások mesterségében. Jobban becsüli attól fogva az iparosokat.
De nem ezért hoztam szóba a piktorkodást.
Volt ezeknek a napoknak más hozadékuk is. Eltávolodva a földtől a magasban cirkáltak a gondolataim. Épp egy éve a padláson ültem, vártam a lomtalanítót.
Ma sem tudok napirendre térni felette: odaadtam nekik a kötőgépet. Nem kellett volna, de amikor jöttek, intettem, vigyék. Vele a matringolót, az orsókat, a norvég mintához készült sablonokat – az egész háziipart.
A mi háziiparunkat.
Pontosabban anyámét: az ő nevére szólt.
A padláson a sok lom csaknem térdig ért. Hitvány feladat kiüríteni a szülői házat. Ezt-azt elvisz a testvéred Berlinbe, odaadsz valamit egy rokonnak, de amit szívesen megtartanál, az egyszerűen nincs. S azért nincs, mert nem tudod, mi emlékeztet majd leginkább arra, ami fontos volt. Számodra…
Apám öt éve halt meg, anyám három évre rá, és egyszerre kiderült, ilyenkor egy gyermek is megözvegyül. Nem jól viseltem ezt az állapotot.
El kell adni a házat, üzentem húgomnak. Nem lesz könnyű kiüríteni. Az a döntés nehéz, mit vihet a lomtalanító és mit nem. Ebben egyedül maradtam.
Emlékszem, végighúztam a kezem a hűvös acél tűágyon. Mintha egy elnémult hárfán húztam volna végig.
A kötés emelt ki minket a nélkülözésből. Apám tanárként szánalmas pénzt keresett, mégis kivette anyámat a munkából. Legyen otthon velünk.
A napközis tanár akkor már másodszor üzent: villamosütközőn látott utazni a Szépvölgyi út és a Zsigmond tér között. Cimborámmal az úttörők vasgyűjtő akciójának napjaiban föl nem robbant bombát cipeltünk be a MÉH-be. Az átvevő sikoltozni kezdett, az ajtóból próbált rendőrt hívni. Lékóval a hegy felé rohantunk. Az Illyés-villa irányába.
Így nem lesz belőle semmi, mutatott rám apám.
Ez volt a végszó, és anyám búcsút mondott a tisztviselőségnek. Befejeződtek a tujázások, a vasgyűjtések, vége lett a csavargásnak is. Megszűnt a reggeli kapkodás, nem került kétféle zokni a lábamra, tanítás végén hazamentünk, nem a napközibe, a jegyek az osztálykönyvben sorra kigömbölyödtek, csak egy kérdés maradt válasz nélkül: miből fogunk élni?
Nem emlékszem, miféle vizsgákat kellett letenni a háziiparos-jogosítványhoz, de alighogy anyám letette az utolsót, rajzlapot kaptam elő, felírtam rá jókora betűkkel: KÖTÖDE, és rászögeltem harmadik emeleti ajtónkra, hogy mindenki lássa. Ez volt az első lépés, amellyel próbáltunk kitörni a puliszkák, pirítós kenyerek, köménymaglevesek örvényéből.
Micsoda ünnep volt az első pulóver!
Szürke kártolt gyapjúból készült. Karomon átvetve szállítottam házhoz.
Anyám molnár lánya volt, értette a módját, hogyan kell jól tartani szóval a megrendelőket. Hamar beindult a kötödénk. Voltak napok, mikor hárman jöttek méretet venni.
A gépi munka egy idő után apám dolga lett. Éjszaka húzgálta a „lakatot”, gyakran hajnalig.
A pulóvereket én szállítottam haza. Sokat kínlódtam vele. Anyám nem ismerte Pestet, házszám helyett gyakran csak annyit tudott mondani, keressek egy zöld kerítést, a végén telefonfülke áll. Az egyik szentestén már a fél város zengte a Mennyből az angyalt, én még mindig bolyongtam, nyeltem a könnyemet, karomon a zefírből készült kardigán.
Erre emlékeztetett a kötőgép.
Nyomorúságunkra.
Mégiscsak jobb, hogy elvitte a lomtalanító.

Augusztus 23., kedd
Ma minden adón Líbia volt a téma. Kadhafi megbukott, jöhet a demokrácia, mondták.
Nem akarom beleártani magamat, a hírmagyarázók, a kommentátorok nyilván értik a dolgukat, de megjegyezném, volt a nyilatkozók közt egy, aki azt találta mondani, jó lesz vigyázni! Ami következik, abból könnyen afganisztáni vagy iraki helyzet lehet. „És miért? Miért?” – a kérdező ember izgett-mozgott, mintha rajzszöget tettek volna a székére. Miért? Mert amikor a demokrácia bajnokai kérdeznek, a líbiaiak nem úgy fognak válaszolni, ahogy Amerikában vagy nyugaton várják. Másként mozog az agyuk. Elsősorban azért, mert arrafelé törzsekből áll a világ.
Tudja valaki, mint kell százhatvan törzset összehangolva, országként vezetni? Kadhafi tudta. Bohóckodott, de az írástudatlanság megszűnt. Csúfot űzött a nyugatiakból, de a líbiai ifjúság ma a legképzettebb egész Afrikában. Vizet fakasztott a Szaharában, és a mesterséges folyó ellátja a fővárost.
Könnyű elűzni valakit, de mi lesz utána?