Köznapló

Szeptember 9., péntek
Néha sajnálom, hogy a Köznaplót nem illusztrálja kép. Amilyen például Bohumil Hrabal és Philippe Noiret fotója. Szeméttelepen készült. A zord ábrázatú cseh író egy vásott babakocsi fogantyúját markolja, a francia színész kezében sokat látott aktatáska lóg. A kép Hrabal írását idézi, a Túlságosan zajos magányt. A novellát állítólag Noiret-val vitték filmre.
Első mondatától az utolsóig egy mocskos papírbegyűjtőben játszódik. A mocsok lényegtelen, az írás fontos: egyszerűen varázsos. Hrabal arról győz meg minket, amit a muzulmánok szinte kötelességüknek tartanak. Úgy vélik, a túlvilág pompás dolgokat ígér, de jobban járunk, ha már itt, a földön megteremtjük magunknak a paradicsomot.
Kevés író képes elhitetni az emberrel, hogy ez lehetséges. És gyanítom, Hrabalt azért irigyelték pályatársai, a Goncourt-, Pulitzer-, Nobel-, Büchner-, Kossuth-díjak gazdái, mert neki volt bátorsága berendezni egy külön bejáratú földi paradicsomot Prágában és Kerskóban polgári szemmel lehetetlen körülmények között. Ehhez nagyobb tehetség kellett. Vagy ha így jobban hangzik, másféle.
Vannak sokat mutogatott hölgyek és urak. Hatalmasak és sikeresek, de mire mennek vele, ha nem ismerik a jó élet receptjét? Mindenük megvan hozzá, de elsózzák. Sok fűszert raknak bele. A kérdésre – mitől függ, hogy a paradicsomban érezhesse magát valaki? – gyönge válaszokat adnak. Attól függ, mondják, keleten vagy nyugaton él valaki. Hogy milyen vastag a bukszája. Ki fogja a kezét. Jó időben jó helyen van-e.
Közhelyek. De hát hogy jutna eszükbe más, ha folyton a tévét bámulják? Kitől hallanának gyönyörű képességeikről a világnagy csörömpölésben? Mondjuk arról, hogy a szív éleslátása nélkül csak tapogatjuk a lényeget. Épp azt nem fogjuk észrevenni, ami az életet emberibbé teszi. A gazdag pillanatokat.
Nyári reggel a kert felől madárkórust hallasz. A postaládában levelek, az egyiken barátod kézírása. A piacon szép körte kerül a kosaradba, lágy ívei eszedbe juttatnak valakit, és ujjaddal végigsimítod. Anyja öléből rád mosolyog a villamoson egy gyerek – a napok hozzák, hordják eléd, csak észre kéne venned, mi mindennel lehetnél gazdagabb.
Író, színész, pék, tanár, asztalos, borász, pap – mesterségüknek számos szabálya, titka, forsza van, de ezeken túl van még valami, és az előbbre való mindennél, mert nem tanulható: elhitetni a szomorúakkal, hogy van reményük boldogabb életre.
Bohumil Hrabal, Philippe Noiret – állnak a szeméttelepen. Nem esetük a nyilvánosság, de kénytelenek elviselni a zajt és a magányt. Akkor is, ha mindkettő túlságos.
(A kép egyébként látható a világhálón. Üssék be a Google-ba a két alkotó nevét, rögtön meglelik.)

Szeptember 11., vasárnap
Egyetértek Sarkozyvel, a francia elnökkel: az egész al-kaidás hisztériát a nyugati kormányok szítják. Sok benne a valószínűtlenség, de sosem éri el egy igazi keleti mese, mondjuk az Ezeregyéjszaka izgalmát. Arról nem beszélve, hogy az utóbbit senki se akarja rám tukmálni, ellentétben a profi módon, több kameraállásból, pompásan fényképezett New York-i repülős terrorakcióval, amely tíz éve sokkolta Amerikát.
Engem más sokkol.
Maga Amerika, mely tíz éve ismételgeti, hogy nem lehetek közömbös, és hogy ami történt, annak én is inni fogom a levét. Aligha, hiszen nem volt és nincs is szándékomban olyan országba utazni, melynek hadserege ok és felhatalmazás nélkül megszállhat két másikat, kínozza és gyilkolja a civileket. Bár ez cseppet sem meglepő, hisz otthon is gyakran hallani fegyverropogást.
Az amerikai elnököket szokás lelődözni; a diákok stukkerrel a zsebükben járnak egyetemre; de a többi szektort is áthatja az agresszivitás. Autóik, gyáraik és háztartásaik a világ energiatermelésének negyedét zabálják fel, s nem kéne feledni, hogy Washington támogatása nélkül Izrael sose játszhatná el a rasszista nagyfiút, melynek fülét Törökország után immár Egyiptom is rángatja.
A mi gondolataink ezen a napon másfelé jártak.
Átmentünk Zebegénybe, s az ezer haszontalanság boltjában, ahol oly jó nézelődni, vettünk a kicsi lánynak egy jojót. Feleségem mobiltelefonjára ekkor érkezett üzenet – ő ugyanis kíváncsi arra, mi történik a világban, s előfizet olyan szolgáltatást, amelyre én sose adnék pénzt –, s az üzenetből kiderült, hogy Budapest kétszázmillió forintot költ a graffitik eltávolítására.
Rögtön eszünkbe jutott Csukás meséje, meg persze Sajdik-rajzok a Radírpókról, akinél senki nem tudná jobban megszabadítani a fővárost a falfirkáktól. Mikor hazaértünk, előkaptuk a könyvet.
Kiderült, pompás a memóriánk.
Mert mivel is zárul a történet? Ezzel:
„Bogyó körülnézett, és meglátta a telerajzolt kerítéseket, és eszébe jutott valami.
– Lépj be a Köztisztasági Hivatalba! Biztosan felvesznek! Itt ez a csomó firkálás meg rajzolás, ezeket leradírozhatod! – mondta. A Radírpók nagyon boldog lett! Ez az! Ez nekem való! S rögtön neki is látott radírozni. Messziről kiáltott vissza:
– A Hivatalba utána is ráérek belépni!”
A Radírpókot szeretjük. Többek között azért, mert korszerűtlen. Vagyis nem a kor kívánalmai szerint él. Teszi, amit tennie kell, de képtelen arra, hogy döngesse a mellét. Nem csatlakozik se a hadhoz, se a hivatalhoz, nem lenget zászlót, nem vár el dicséretet. Névtelen építőmunkás.
Számos ilyet ismerek. Odaadják kevés pénzüket, hogy csökkenjen az államadósság; árvíz idején töltik a homokzsákokat; s ha a szónokok az ünnepi beszédbe halvány szálként se szövik be őket, úgy vannak vele, ott, a parlamentben sok a dolog.
Sosem fognak kitüntetést kapni, de nem is azért teszik. Az idetartozás mozgatja őket.
A Radírpók országépítő ember. Szeretjük. Ismeretlen ismerősünk, egy ideje a barátunk.

Szeptember 12., hétfő
Van egy nagy dobozom, abban tartom a jegyzetfüzeteket. A riportírás éveinek dokumentumait. Én ugyanis kézzel jegyzeteltem. Mert jó az, ha ebben az agyongépesített világban van valami organikus. S a papír, a toll és a kéz szentháromsága igencsak az. Emellett szeretek kézzel írni. Ez a dolog egyik része.
A másik a felfedezés öröme és szomorúsága. Ha felütöm valamelyik füzetet, rögtön kiderül, hogy gazdaságtalanul dolgoztam. Sok minden, amit utólag fontosnak ítélek, hiányzik a megjelent riportokból. Tudom az okát: így lettek az írások feszesebbek, de gyakran eszembe jut, kezdeni kéne velük valamit. Egyik-másik füzet oly „eleven”, hogy máig hallom azok hangját, akikkel beszélgettem.
Ezzel együtt nem öröm az újraolvasás.
Elképedek, mennyi megaláztatást idéztek fel az emberek. Amerre jártam, és sokfelé jártam, mindenütt beleütköztem helyérdekű gonosztevőkbe, akik alá a kommunizmus adott lovat. Ezekről a fővárosi értelmiség mit sem tudott. Néha nem is hitte. Bizonyos mondatokért – 1990 után is! – harcolnom kellett, hogy megjelenjenek.
Egy idős vidéki plébános a palócokról mesélt. Arról, hogy litánia után az öregek kiültek a padra, a fiatalok meg föl-alá járkáltak énekelve, sokáig, néha másfél óráig. Ez mára megszűnt.
Egyszer helyettesített valakit Budán, és betért hozzá gyónni egy mexikói házaspár. Utána beszélgettek a parókián. Mi a benyomásuk? – kérdezte őket. Nehezen adtak választ.
Azt mondták, ez a nép valószínűleg megalázott. Az emberek lecsapott fejjel járnak. Gyereket alig látni…
A plébános mindezt azzal egészítette ki, hogy falujában elhalt az ének. Meghalt minden közösségi társulás. Az emberek megkeseredtek.
És elmennek.
III. Béla Ipolytölgyesre premontreieket telepített. Ezért is volt ott évszázadokon át eleven a közösségi élet. A falunak a két háború között kilencszáz lakója volt. Mára kétszázötvenen maradtak, abból is néhány afféle betelepült. Holland. 2005-ben beszélgettem a plébánossal…
Rengeteg itt a tennivaló.
Morgunk a szlovákokra, de mielőtt csúcsra járatnánk a berzenkedést, talán nem ártana körülnézni, hogyan ápolják a hagyományaikat. Nem Kodály országa az övék, de énekelnek! Falvaikba odaillő házakat építenek. Az ifjúság túrázik, sportol.
No, majd még lapozgatom a noteszeket…

Szeptember 13., kedd
Hajnalok embere, légy óvatos! A hegy felől settenkedve közelít az ősz. Júliusban könnyű álomból ébredve frissen keltem, fél ötkor már világos volt. A kerti zuhany hidege, az erős törülköző nem engedtek ábrándozni. Dologidő van, kiáltottak rám, s indultam locsolni, gazolni, rendbe tenni a szobát. Az ember nem reggelizik jóízűen, ha az ágya vetetlen.
Ezt mind múlt időbe tette a szeptember.
Fél ötkor még sötét van.
A kerti zuhany alá állok most is, de borzongok, és a törülközőt durvának érzem. Csak az Esthajnalcsillag vigasztal. Vibrál, mint egy kaleidoszkóp: kék, sárga, fehér, vörös színek benne, s hiába van messze, közel érzem. Asztrológusok szerint a Vénusz az aszcendensem. A szerelem bolygója. Ezen mindig mosolygok. Most, így, írás közben is. Annak idején hallgattam róla a lányok, az asszonyok előtt. Féltem, hogy visszaélnek vele? De hisz oly sok szépet kaptam tőlük…
Hajnalodik.
A Pilis gerincének vonala éles, mint egy handzsár. Fél óra sem kell, és belevág az égbe, s a kihasított kárpit mögül rám köszön a nap.