Közszolgálat a balatoni víztükörben

Hazánk tájainak bemutatása a televízióban igazán szép közszolgálati feladat. Végrehajtására több kipróbált módszer létezik, a választás idő, pénz, cél és tehetség kérdése. Van az alapvetés, a Másfél millió lépés Magyarországon, a rockenbaueri gondolat mentén, Sinkó László felejthetetlen narrációjával, ennek azóta is számos követője akadt, szerencsére. Az m1 nemrég a délelőtti magazin műfajában tett meg minden tőle telhetőt, amikor majdnem az egész nyárra lebútoroztak Révfülöpre, a Balaton soha ilyen promóciót még nem kapott. A stáb letelepedett a mólón, az északi part egyik nem túlzsúfolt (eddig legalábbis), ám gyönyörű helyén, és a rotációban működő műsorvezető párok elbeszélgettek néhány percig az éppen aktuális vendégekkel. A színvonal ennek megfelelően ingadozott, a nyilatkozók ritkán okoztak meglepetést, viszont megtudtuk a feliratból, hogy ha egy zenekar elimitál egy dalt, az termékelhelyezés. Ezért ugyan kár volt Radics Bélának meghalnia, de hát változnak az idők, mint arra már Bob Dylan is felhívta szíves figyelmünket.
Viszont ha valaki terméket helyez el, például mosóport vagy popzenét, azért nyilván fizet is, tehát az adott műből nem lehet következtetni a szerkesztő zenei ízlésére, ami viszont baj. Ráadásul így a szerkesztő már csak félig szerkesztő, félig végrehajtó és rajongói sem lesznek, mint egy Herskovits Ivánnak annak idején a Petőfi rádióban. A vendégfelhozatal is elég esetlegesnek tűnt, és a megszokott sztereotípiák mentén működött, ami viszont már végképp nem a készítők hibája, hiszen nyilván nincs pénz és igény arra, hogy leküldjenek valakit két hónapra a Balaton-felvidékre, hogy halássza elő a legjobb arcokat a kocsmákból. Így aztán maradt, ami szokott. Hívjuk be a népszerű színészt, aki ért a halakhoz is, a híres sportolót, aki vízi sportot űz és az ismert művészt, aki halakat és vízi sportolókat fest. Az ilyesmi meg, mint esetünkben is, hol jól sül el, hol nem. Akár a helyi akciók a bármixertől a divatbemutatókig, de ez már csak egy ilyen műfaj. Maradéktalanul élvezetesek voltak viszont az archív bejátszók és a háttértelepüléseket bemutató kisfilmek, és az egészben, úgy, ahogy van, temérdek munka volt, ami meg is látszott. És még unalom sem férkőzött közénk, pedig szólt a dolog rendesen délelőtt, aztán meg jött az öszszefoglaló. Hogy jó volt, és kár, hogy vége, az is jelzi, hogy elbírtunk volna egy kis esti dózist is.
A Hungaria – Európa rejtett kincse című sorozatból viszont elég heti negyedóra is hétfő délutánonként, legalábbis a Kelet-Magyarországot és a Balatont felvázoló epizódokból ez derült ki. Pedig képből és zenéből szöveg nélkül is rengeteget ki lehet hozni, de esetünkben az eredmény alig múlta felül a Hungarorama minőségét. A borzalmas liftzene eleve bevadítja a jobb sorsra érdemes nézőt, és akkor aztán már hiába kanyargó Tisza, fatornyos templom vagy monokinis nyaralók, elvitte a hortobágyi bivaly az egészet. Értem én, hogy az Országos Idegenforgalmi Hivatal megbízásából készült, de mikor? És ki vette át?
(m1, Balatoni nyár, m1, Hungária – Európa rejtett kincse, magyar dokumentumfilm-sorozat, 8. rész, augusztus 23.)