Lárvaként rekedt meg a világ

Képesek-e a mai nemzedékek felnőtté válni, avagy fejlődésük megreked a kizárólag a fogyasztásra koncentráló lárva állapotában? Ezt az univerzális problémát boncolgatja Ljudmila Ulickaja Imágó címmel a napokban magyarul is megjelent regénye, amely emellett három barát történetén keresztül elvezeti az olvasót a szovjet disszidensek, az életformává vált ellenállás világába, a Sztálin halálától a peresztrojkáig tartó korszakba. Az orosz írónővel ezekről az évekről, a mai Oroszországról és a regényhez fűződő viszonyáról beszélgettünk.

Pár évvel ezelőtti beszélgetésünk alkalmával azt mondta, hogy az akkor már készülő Daniel Stein, tolmács lesz az utolsó regénye. Szavaiból éreztem, hogy alkatilag közelebb érzi magához az elbeszélés műfaját. Kit olvas legszívesebben az orosz klasszikusok közül?
– Lev Tolsztojt. De igaza van, íróként az elbeszélés műfajában érzem igazán otthonosan magam. Bizonyos témák számára azonban szűk ez keret. Ilyenkor fordulok a regényhez, amelynek megírása fizikailag kimerítő folyamat. Sprinterként tehát néha kénytelen vagyok maratont futni.
– Nem is akárhogyan, hiszen e kiruccanások rendre hangos sikert aratnak. Legújabb regénye a Sztálin halálát követő évtizedek disszidenseinek jól ismert világába kalauzol. Üzenni akart a téma feldolgozásával, vagy csupán újragondolni saját fiatalságát?
– Természetes dolog egyfajta visszatekintés az élet alkonyán, ez esetben azonban külön is motivált a mai fiatalok mind kritikusabb viszonyulása az egykori disszidensekhez. Először csodálkoztam, majd feldühített, hogy miközben egyre megértőbbek a kommunistákkal vagy a KGB-sekkel, addig idegesíti őket a szabadságért a szavukat elsőként felemelő, úgynevezett hatvanasok nemzedéke. Mintha az ország minden bajáért, sikertelenségéért őket tennék felelőssé! A regény számvetés egy vérszomjas és kegyetlenül kemény időszakról, amelyben nehéz volt a rendszernek ellenállni. Ez nem a hősök kora, s bizony sokakat maga alá gyűrt a gépezet. Ám ők ugyanúgy áldozatok, s érdemes róluk is megemlékezni. A regény orosz kiadásának címében szereplő „zöld sátor” olyan metaforikus hely, amely mindent elfed, s az élet alkonyán mindenkit megbékít a múlttal. Megférnek alatta a jók s a kevésbé jók is.
– Szép gondolat, csak az élet ennél kegyetlenebb…
– Igen, az ilyen hely álmaimban van. Hívőként tudom, hogy minden ember életében eljön a pillanat, amikor elszakad az élet szikár realitásaitól, s átlép egy másik dimenzióba, ahol más, nem földi bíróság előtt felelünk a tetteinkért.
– Említette a regény egyik alapmetaforáját, a zöld sátort. A magyar kiadás címe, a rovar kifejlett állapotát jelentő Imágó ugyanakkor a mű másik fontos, biológiai metaforájaként a felnőtté válás problémájára utal. Elmondható húsz évvel a Szovjetunió összeomlása után, hogy az orosz társadalom felnőtté vált?
– Nem, de ma minden más, így ez a megrekedés is más értelmű. A biológiában ezt a neoténia állapotaként írják le. A lény még nem kifejlett, de például már szaporodik. A lárva legfőbb feladata, hogy minél többet egyen. Léte középpontjában a fogyasztás áll. A mai társadalmak, a nyugati és a posztszovjet egyaránt megragadtak ezen a ponton. Őrülten fogyasztanak. Az új generációk életének célja, hogy minél többet szerezzenek. Ezek nem imágók, hanem lárvák, hiszen, tönkretéve a természettől kezdve mindent maguk körül, csak a fogyasztást hajszolják, s nagy gyerekekként nem akarnak semmiért felelősséget vállalni. A felnőtt ember képes az alkotásra, új eszmék, értékek megteremtésére. De ne feledje, minden korban vannak felnőttek, s az is igaz, ha a lárva ráébred a saját állapotára, imágó akar lenni.
– Az orosz társadalmat azonban a történelem sem a felnőtté válás felé terelte…
– Igen, az orosz ember mindig infantilis módon tisztelte és szerette az erős hatalmat, a cárt, a népéről gondoskodó atyát. Máshol azonban az emberek kezdték megérezni, hogy felelősek a sorsukért, polgárrá váltak. Oroszországot azonban az 1848-as forradalmak nem érintették.
– Egyre aktívabb közéleti szerepvállalása mellett az Imágó is jelzi, hogy élete úgymond férfiasabbá, politikusabbá vált. Nem tart attól, hogy beszippantja ez a világ?
– Mindig távol tartottam magam a politikától, ám a Hodorkovszkijjal történtekhez hasonló igazságtalanságok láttán polgárként nem hallgathatok.
– Értem ezt az értelmiségi attitűdöt, ám íróként aligha segíti, ha aktivistává válik. Soha nem tesz jót a művésznek, ha elragadhatja a propagandisztikus hév…
– Igaza van, s ugyanígy az alapítványaim kapcsán is sokan mondták, hogy nem ezzel kellene foglalkoznom. De ha senki sem csinálja helyettem?!
– Azért, ha netán még egy regényt írna, témájául javasolnám a 90-es évek vadkapitalizmusát, amelyben felvázolhatná, miként rabolták le Oroszországot a hithű komszomolistákból lett „szabadságharcos” oligarchák.
– Én is feltettem a kérdést Hodorkovszkijnak, miként került a Komszomolba, levelezésünkben azonban a legérdekesebb a börtönben gondolkodó ember átváltozása, belső fejlődése. Egy ilyen regény pedig nálam Amerikában játszódna, hiszen a peresztrojka s az ezt követő időszak történéseit, a kommunizmus számomra váratlan összeomlását különösebb lelkesedés nélkül, inkább csak az újságokon át követtem.
– Nem híve a jelenlegi hatalomnak sem. Netán önre is nyomást gyakorolnak?
– Nem. Soha nem akartam semmit az államtól, s ez alapozza meg a belső szabadságomat. Bár a szovjet időkben ezért börtönbe lehetett kerülni, mindig függetlennek éreztem magam. Ez a félelem a múlté, nagyobb a szabadság. A mai rendszert ideológiai ellenfelei például egyszerűen nem érdeklik, csak azok, akiknek pénze van.