Légy a lében

Felkerekedtünk vasárnap délelőtt, és lementünk hűsölni a Balaton-partra, az egyik hozzánk közeli szabad strandra. A helyre vonatkozó pontosabb információt még az inkvizíciónak sem árulnám el, kiderül majd a történetből, hogy miért. Nem vagyok nagy fürdőző, nekem egy strandolás elég egy nyárra, most is csak bepróbálkoztam a vízbe derékig, azután a stégről néztem, ahogy pancsol a család. Dél tájban felmerült az evés kérdése, van egy ismerős kisvendéglő a közelben, inkább a légköre jó, mint a konyhája, de az étellel sem volt különösebb bajunk ez idáig. A tulajdonos jó kedélye mindig átsegített a gasztronómia és a felszolgálás nehézségein, egyszer egy máig emlékezetes születésnapi meglepetéssel is kedveskedett nekünk.
Ezúttal más volt a helyzet. Már a megérkezésünkkor feltűnt, hogy nincs a placcon a főnök, mint máskor, a konyhába kellett beköszönni neki. Bent két asztalnál ültek vendégek, mi öten az egyik árnyékos kerti asztal köré telepedtünk le, rajtunk kívül csak egy fiatal pár és három kisgyerekük várt az ebédre. Estére kerti grillezést terveztünk kibővített társasággal, emiatt is csupán valamilyen levesben meg kis adag tésztában gondolkodtunk, végül három pontyhalászlét rendeltünk, egy másféle levest és egy lecsós sültet, utána különféle palacsintákat helyeztünk kilátásba, ha a dolgok jól mennek. Nem mentek jól. A kis felszolgáló lány már harmadszor fordult a fröccsökkel meg az üdítővel, telt-múlt az idő, mint a népmesében, a szomszéd asztalnál nyűglődtek a gyerkőcök, úgy éreztük magunkat, mint a ruhatárban felejtett kabát. Egy óra elteltével udvariasan megtudakoltuk, hogy nem történt-e valami baleset a konyhában, majd vita kerekedett afölött, hogy még csak 55 perce várakozunk-e vagy 60 perc óta; a főnök még öt perc türelmet kért, amiből végül húsz lett, ez okafogyottá tette az előző vitát. Nem szaporítom a szót, megérkeztek a forró tányérok, bennük a fakó lében lebegő, nyilván felmikrózott mélyhűtött halszelettel. És egy léggyel, pont a lányom levesében, akiről tudni kell, hogy nagyítóval vizsgálja, nincs-e véletlenül cufli a húskockán a pörköltben. Sőt, még egy paprikamolyféle rovartetem is felúszott a felszínre, ha egyáltalán színnek lehet nevezni azt a napszítta felületet, ami a löttyöt takarta. Hívattuk a tulajt, hadd lássa ő is, mit küldtek nekünk a konyhájából, azt mondta, nem kell kifizetnünk semmit, én ragaszkodtam hozzá, hogy az italt kifizetem a régi ismeretség okán, hálát adva a sorsnak, hogy nem ettünk náluk túrós palacsintát ebben a melegben.
Hazafelé bementünk az ismerős kecskefarmra, vásároltunk a híresen kitűnő sajtjukból és kolbászukból, az a hely sem szenved hiányt a legyekben, de náluk népes kecske- meg birkanyáj lakik, nem szólva a mangalicákról meg a szárnyasokról. Visszatérve a mi legyünkre, leírok ide egy régi történetet emlékezetből. Báró Podmaniczky Frigyes, a fővárosi közmunkatanács elnöke, az Operaház intendánsa – Krúdy szerint Budapest vőlegénye – vasárnaponként a városligeti Vampetics vendéglőbe járt ebédelni. Egy szép napon két legyet talált az aranysárga húslevesében. Odaintette a pincért, és az asztalához kérette a tulajdonost. – Drága Vampetics úr – szólította meg őméltósága a vendéglőst –, tudja jól, hogy kedvelem ezt a helyet, becsülöm a konyháját, ezért járok ide már ilyen rég óta. Nagyra értékelem az irántam való figyelmességét is, de arra kérem, hogy a legközelebb külön tányérra szervírozzák a legyeket számomra. Majd én annyit teszek a levesembe, amennyihez gusztusom van.
Nos, ezt üzenem az én régi ismerősömnek a Balatonra. Még azt sem árulom el, hogy a déli vagy északi partra.