Meddig lásson el egy politikus?

Ha egy politikustól nem várunk el többet, mint hogy az orráig ellásson, akár maradhatott is volna a Gyurcsány-kormány. Amennyiben azonban többet várunk egy kormányfőtől, mint hogy horizontját a saját becses orrhegye jelölje ki, előkerül az összes szőnyeg alá sepert konfliktus. Most éppen ez történik. Ne csodálkozzunk, hogy a húsz év alatt felgyülemlett megoldatlanságok is előkúsznak a szőnyeg alól.
Vita és vélemény jelenik meg újságunknak ezen az oldalán. Ha azonban gyanúsan egyfelé mutatnak a cikkekben megformálódó vélemények, az egészségtelen légkörre utal. Vagy a szerkesztő, vagy a szerzők öncenzúráját. Ezért üdvös, sőt szükséges, hogy egy lapban megjelenhessenek homlokegyenest ellenkező álláspontok is. (Lásd pl. a Mellár Tamás által elkezdett vitát a gazdaságról.) A jobboldal elbírja. El kell bírnia. Túl nagy ahhoz, túl erős a támogatottsága, hogy vállára csak kis terhet vegyen, és a sorain belüli vitáknak ne engedjen teret. Az a célunk, hogy az olvasót ne pusztán a hivatalos vagy éppen a hivatalossal ellentétes álláspontok, hanem az észérvek befolyásolják. Ha fejlécünk „Vitafórum”, akkor – mint a fentebbi írásokban – az egyik közgazdász elmondhassa: Görögországot az adósságával együtt el kell engedni az EU-ból. De elmondhassa a másik is, hogy az ő álláspontja szerint mi lesz, mi lehet a görög államadósság elengedésének következményei.
Néhány ortodox uniós hívőn kívül senki nem állítja, hogy az EU hibátlanul működik. De ne felejtsük el: ez a szervezet egy több mint fél évszázados, vagy talán annál is régebbi álom. Tíz évvel ezelőtt, amikor kezembe került George Orwell esszéje, Az európai egység felé (Toward European Unity, 1947), megértettem, hogy Európa csak Európának lehet igazán fontos. Orwell szerint ahhoz, hogy a Nyugat értékei ne semmisüljenek meg, a két szuperhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió között kell lennie egy „európai egyesült államok”-nak. Ma ez a kifejezés gyakran előkerül, és senki nem lehet olyan botor, hogy egy kis Amerikát vizionáljon a nemzetállamokból összeszövetkezett EU helyébe. A kristálytiszta politikai gondolkodású Orwell a háborúban megkínzott földrész sorsán töprengve egy erős Európáról álmodott. S több mint figyelemre méltó, hogy a létező erős kapcsok ellenére Anglia helyét és szerepét ebben az Európában jelölte meg, és elsődlegesen nem az Egyesült Államokkal való kapcsolatban!
Orwell 1947-ben valójában az Európai Uniót vizionálta. Az általa elképzelt szövetség a kezdeti szakaszában kizárólag a nyugat-európai államokból jöhetett volna létre, de ehhez előbb vagy utóbb csatlakozniuk kellett volna a demokratikussá vált, a szovjet birodalom igáját levetett államoknak. Azt is világosan kifejtette, hogy mindaddig, amíg a nyugati baloldal kedvenc eszméje, „az orosz mítosz” – vagyis az, hogy a Szovjetunió követendő példa, demokratikus állam –, létezik, nem fog tudni létrejönni a demokratikus európai unió.
De az unió elődjeként létrejött Európai Gazdasági Közösség, amelyet 1957. március 25-én írtak alá Rómában (hét évvel vagyunk Orwell halála után), nem kis részben az atomfenyegetettség okán a Szovjetunióval fenntartandó békés viszony miatt, tehát politikai megfontolásból túl sokat nem foglalkozott az Orwell által felvetett nagyon fontos kérdésekkel, azaz a kelet-európai csatlakozás fontosságát a keleti blokk bebetonozása miatt még a Nyugat közgazdászai sem igen vetették fel, nemhogy gazdaságpolitikusai. Orwell igazi eretnek gondolkodóként tíz évvel az EGK megalakulása előtt még azt is megjegyezte, hogy az Egyesült Államok soha nem fogja igazán jó szemmel nézni a Nyugat-Európából kiinduló, s onnan keletre terjeszkedő európai egység létrejöttét, jórészt piaci szempontok miatt.
Akkor most mi is van a mai EU-val? Kinek kell, és kinek nem kell? Kinek számít a felbomlása, és kinek nem számít? Hagyni kell széthullani, vagy minden erővel azon kell lenni, hogy megújuljon és jól működjön? Az olvasóra bízom annak a kis hírnek az értékelését, miszerint a volt argentin jegybankelnök, Mario Blejer, noha elismerte, hogy a görögök bedőlése a fizetésképtelenségig sodorná Portugáliát és Írországot is, ennek ellenére „Görögországot hagyni kellene csődbe menni”. Sajátos okfejtés. Repes az európai szívünk, hogy egy volt argentin jegybankelnök szabad utat engedne Görögországnak kifelé az unióból. És hogy még kiknek nyílna szabad út? Az már egy következő fejezet. Uniós elnöksége idején Magyarország, amit tudott, megtett az elmúlt fél évben. Az EU-ért és önmagáért. Az elismerést végső soron még azoktól is megkapta (jellemzően inkább a nyugati politikusoktól, mint a nyugati sajtótól), akik rendszeresen és kizárólag liberális forrásokból tájékozódnak a magyar közállapotokról.
A magyar kormányt az ellenzék, parlamenti hozzászólásainak tanúsága szerint időről időre az adósságelengedés útjára terelné (sőt, nem csak az ellenzék, hiszen még a kötcsei polgári találkozón is kapott a miniszterelnök egy erre vonatkozó kérdést!), de vajon az adósságelengedés-pártiaknak hol húzódik a gazdaságpolitikai horizontjuk? A kormány a jelek szerint tisztában van az adósságelengedés lehetséges következményeivel, és nem kíván erre az útra lépni. Országgal nem rulettezünk.
Talán errefelé kellene keresni annak okait, miért nem zuhan a kormány támogatottsági indexe, holott korántsem rózsás a helyzetünk. (A Népszava nemes egyszerűséggel nem tette közzé a Nézőpont Intézet legfrissebb felmérését.)
Valaminő rejtett oknál fogva a társadalom többsége kitart egy kormány mellett, amely végre akar és tesz is valamit. Magyarország már nem éri be a csak az orrukig látó politikusokkal.