Melegen tartott krumplileves

Este a közszolgálati m1 az augusztus 20-i tűzijáték után a Lúdas Matyi című filmet vitte képernyőre. Hozta képbe. Nincs ezzel semmi baj. Vagy van? Ki tudja. Nekem például a Lúdas Matyi című film kapcsán elsőként a padláslesöprés jut eszembe és nem Fazekas Mihály. Nem éltem Rákosi alatt, ám jut eszembe mégis. Merthogy tudni kell és tudni illik, bizony a Lúdas Matyi című filmnek nem sok köze van Fazekas Mihály halhatatlan remekművéhez. Az, hogy egy film mennyire jó és hogy mi végett, illetve milyen ok miatt hozták létre, netán engedték meg leforgatását, két külön történet. A Lúdas Matyi, akárcsak a Körhinta, remekmű a maga nemében, köszönhetőleg a rendezőnek és a benne játszó istenáldotta tehetségeknek, különös tekintettel az ifjú Soós Imrére, ugyanakkor – akárcsak a Rákosi-korszak legtöbb filmje – nyilvánvaló propagandamű. 1949-ben forgatták, a fordulat évében. Ebben az évben ragadták meg a teljhatalmat a magyar kommunisták, és fogadtatott el a népköztársasági alkotmány is. Az, amelyet Szent István helyett kényszerültünk ünnepelni harminc esztendőn át, 1989-ig. Ez az az alkotmány, amely de jure érvényben maradt egész 2011-ig. Amelynek ellentételeként, ha fogalmazhatok így, létrejött az új, a 2011-es nemzeti alkotmány. Már csak az időpont okán is furcsa fintor egy 1949-ben készült magyar filmet vetíteni azon az augusztus huszadikán, amelyet először fémjelezhet az új alkotmány. Amely egyébiránt lényegében véve kimondta: 1949-től kezdve nincs független Magyarország, 1949-től kezdve nincs önálló magyar kultúra, 1949-től kezdve Petőfi nem Petőfit jelent, március 15-e se március 15-ét. Legalábbis az akkori hatalom által megidézve. Illyés Gyula elménkbe égett verse, az a bizonyos mondat a zsarnokságról ugyancsak ezt veszi számba, leltározza szinte: a diktatúra körülményei közt semmi sem az, aminek látszik.
A Lúdas Matyi című film sem az, aminek látszik. Mondjuk ki, az 1949-ben leforgatott Lúdas Matyi a Rákosi-féle kulákpolitika egyik eszköze volt. Parasztököl vasököl, oda üt, ahova köll. Döbrögi a kor olvasatában korántsem egy népszínmű urasága, még csak nem is Ady Endre disznófejű nagyura. Nem. Döbrögi a Rákosi-kor olvasatában az osztályellenség. A kulák. Akit le kell verni minimum háromszor. Döbrögi a kor olvasatában a kisgazdapárt, amit föl kell számolni. A Rákosi-rendszer a Lúdas Matyi című filmen keresztül mintegy kisajátította, rekvirálta a legkisebb fiú népmesei figurájának járó ősi rokonszenvet. És a náci propagandafilmekhez hasonlóan mélylélektani szinten mindenkit felszabadított az erőszakkal kapcsolatos lelkifurdalás alól. Aki megalázza, üti a kulákokat, az a film nyomán csak egy igazságtevő Lúdas Matyi. Megteheti. A parasztkáder ávós, aki Recskre kísérve a kisgazda foglyot, jól odasóz neki, nem gonosz fegyőr többé, hanem csak egy igazságtevő magyar legény. Mindez persze nem jelenti, hogy a múltat kommunista módon el kell törölnünk, avagy meg kellene tagadnunk, de – ahogy az új alkotmány példázza – valamiképpen mégis meg kell haladnunk, és semmi szín alatt sem élhetünk benne. Márpedig a közszolgálati m1 hosszú évek óta a múltban él. Az archívumból él. Nem véletlenül kerülhetett adásba a Lúdas Matyi augusztus 20-án, hisz ennél a cégnél megszokták, a műsor annyi, hogy egy régi tekercset leemelünk a polcról. A megújult közmédia állítólag tenni kíván ez ellen valamit. Eredmények? Ismét láthatók a magyar bajnokság labdarúgó-mérkőzései. Néhány logó is megújult, ám az áttörés még nem következett be. Változatlanul firtathatjuk, hogy hol késnek az új gyártású televíziós játékfilmek, dokumentumfilmek, mikor lesz új sorozat, és ugyanitt mikor lesz új énekes tehetségkutató.
Az archívumok szinte kimeríthetetlenek. Kádár János magánfilmgyűjteménye is húsz év lappangás után került elő. Van mit néznünk. Ez azonban kevés. Az m1 még mindig a Kádár-kor, olykor a Rákosi-éra, a szocialista antivilág legfontosabb lelőhelye. Hangulati szolgáltatóhelye. Foglya. Mindez komoly erkölcsi és politikai dilemmákat vet fel. A nemzeti oldal folyamatosan megpróbál fellépni a kettős mérce ellen. A jogalkotás az önkényuralmi jelképekről szóló rendelkezéssel is megpróbált fellépni a kettős mérce ellen. A horogkereszt, a nyilaskereszt és a vöröscsillag egyaránt tiltott önkényuralmi jelkép, viselésük szabálysértésnek minősül, és mégis, mindennek dacára másféle romkocsma az, amelyik a Fürher és Szálasi arcmásaival van kidekorálva, és amelyik Lenin- és Sztálin-portrékkal teszi hangulatosabbá magát. Leni Riefenstahl és Eizenstein megítélése is különbözik. Pedig hát Leni Riefenstahl az Akarat diadalával a nácizmus, Eizenstein pedig a Patyomkin-cirkálóval a bolsevizmus kultuszfilmjét teremtette meg. Mi hát a megoldás? Karanténba zárni a szovjet filmművészetet, avagy épp ellenkezőleg, a féllegalitás alvilágából felszínre hozni és közkinccsé tenni a náci korszak művészetét?
Még nagyobb a gond a konszolidált Kádár-kor kulturális hagyatékával, amely mind a filmművészet, mind az irodalom terén komoly és maradandó értékeket hozott létre. Aczél György ellenére vagy épp köszönhetően neki? Kísért a futballparadoxon. Soha nem volt olyan jó a magyar foci, mint Rákosi alatt. Akkor hát éljen Rákosi sokáig és virágozzék a szovjet–magyar barátság? Valamiképp el kell számolnunk az önkény körülményei közt, az önkény ellenére vagy paradoxmód hatására létrejött valódi teljesítményekkel, és ez a legnehezebb. Ez nagyon komoly lelkiismereti és önismereti ügy. A múltat be kell vallani? A teljesítményt is be kell vallani. Németország mindmáig nem tud mit kezdeni azzal a hat évvel, 1933-tól 1939-ig, amely idő alatt Hitler létrehozta az akkori Európa legnagyobb gazdasági fellendülését. A német gazdasági csodával a legnehezebb elszámolni. A porig bombázott Berlin látványával már könnyű.
Nézzük a régi színészeket, hallgatjuk a régi énekeseket, s folyvást azt érezzük, jobbak voltak, mint a maiak. Jelentkezzék a hangosbemondónál, aki ma Básti Lajos! Vagy aki ma Máté Péter! A Kádár-kor politikai megítélése és az általa létrehozott archívumhoz való viszony maga a tökéletes meghasonlottság. Látszólag megfeledkezünk az egykori játékfilmek, slágerek és örökzöld kabaréjelenetek keletkezésének körülményeiről, valójában viszont a melegen tartott krumplileves, a Kádár-hagyaték mint meghaladhatatlan, felülmúlhatatlan közkincs folyamatos adásban tartása ezt a körülményt óhatatlanul legitimálja bennünk. Ha
ennyire jók a régi filmek, nem is lehetett annyira rossz akkor élni. Sőt. Igaz, hogy háromévenként utazhattunk csak Nyugatra és volt valutakeret is, de legalább frankhitelben nem adósodtunk el. Igaz, hogy szinte minden munkahelyre jutott egy spicli, egy hivatali jegyző, aki feljegyezte szavainkat, de legalább volt mindenkinek munkája. Látszólag ártalmatlan mulatság a Kádár-nosztalgia, viszont onnan csak egy ugrás a baloldali sugár. A Kádár-nosztalgia bizonyos körülmények közt képes a baloldal újrafutózására. Volt már ilyen.
Szabad-e romkocsmát, vicces Lenin-mauzeóleumot kreálni a közszolgálati televízióból, vagy a közszolgálati televízió feladata az volna, hogy végre létrehozza a huszonegyedik század saját hivatkozási pontjait? Az új archívumot? Azért az Önök kérték persze megmaradhat, mondom önmagamra cáfolva. Ha viszont már emlékezünk, tartsuk tiszteletben a múltat! Egyfajta tiszteletlenség, érzéketlenség, amikor a felvételek legvégét lekeverik. Jellemző ez a mostani felgyorsult időre. Semmi sem fejeződhet be, csak abbamaradhat. A filmek végéről is olykor már sajnálják a stáblistát. Az a sok név, aki a filmet készítette, kinek érdekes? Dögunalom. Katarzisrablásnak hívnám ezt a módszert, és ahogy augusztus 20-án este meggyőződhettem róla, nem kizárólag régi slágerek, avagy kabaréjelenetek teljességét lehet ilyképp tökéletesen megsemmisíteni.
A következő történt a közszolgálati m1-en. Véget ért a tűzijáték, a kamera a kivilágított Parlament látképét mutatta, a kommentátor pedig beszélt, idézem emlékezetből: „Ezután az élmény után nehéz megszólalni, de vessük tekintetünket a Parlament épületére, mely mostantól fogva…” Bumm. Itt lekeverték a szöveget. Eddig tartott a közvetítés. Addig, hogy mostantól fogva bumm. Ganxta Zollee: bumm a fejbe, halott vagy, haver! Sietni kellett. Hová? Miért? Mi volt ennyire sürgős nekik? Miért lettünk hazaküldve idő előtt? Augusztus huszadikán este a közszolgálati televízióban vajon mi lehetett fontosabb a tűzijátéknál, a helyszíni tudósításnál, a hangulatnál, az élmény méltó befejezésénél? Hát az Ajánló. Így görbüljek meg, az jött, az Ajánló. Ajánlották magukat. Készülhetett volna helyszíni riport a tűzijáték szemtanúival, kikerekedett szemű gyerkőcökkel, meghatott öregekkel. Következhetett volna negyedórával később az 1949-es gyártású Lúdas Ma-
tyi, de nem, az Ajánlónak kellett következnie.
A műsor szent, az ünnep nem az?

A szerző író