Mészöly emlékei

Ha valaki, akkor Mészöly Kálmán minden életszakaszában erősen kötődött a Népstadionhoz. Tizenkét éves volt, amikor megnyílt, így az 1950-es évtizedben kölyök futballistaként és szurkolóként, a 60-asban világklasszis játékosként, a 70-esben edzőként, a 80-asban és a 90-esben szövetségi kapitányként vált részesévé a magyar futballszentély történetének. Emlékeivel a komplett Sport7főt megtölthetnénk. Hogy mást ne mondjunk, első meccsét, alig tizennégy évesen éppen akkor játszotta a Népstadionban, amikor 1955-ben a 100. magyar–osztrákon a 104 ezres nézőcsúcs született, és az élő legenda Schlosser Imre végezte el a kezdőrúgást. Természetesen Mészöly is innen kezdte a múltidézést:
– Mi az úttörő-válogatottban játszottunk, de soha nem felejtem el, ahogyan a nagy meccs előtt Slózi bácsi jön ki a karikalábaival, a hóna alatt hozza a labdát, amivel aztán Cziborék hatot rúgtak az osztrákoknak. Én már attól elámultam, amikor először beléphettem az öltözőbe, és megláttam azokat a hatalmas szekrényeket, meg a medencét. Ez a kezdet számomra a későbbiekre is megadta az alaphangot.
– Első felnőtt válogatott meccse is mérföldkő volt: ekkor, 1961-ben, az Uruguay elleni 1-1-gyel búcsúzott a 100-szoros válogatott Bozsik József.
– Méghozzá hogyan, micsoda góllal! Nagyon szerettük és tiszteltük Cucu bácsit, ő és Grosics Gyula rengeteget istápolt minket. Aztán a következő tíz évben minden jelentős hazai válogatott selejtezőt itt vívtunk, és az ellenfelek nem nagyon szerettek hozzánk jönni. Mint ahogyan manapság a Nou Campban, a Bernabeuban, a Wembley-ben sem túl jó vendégeskedni, úgy a Népstadionban sem volt az. Ha visszagondolok ezekre a mérkőzésekre, még mindig libabőrös leszek tőlük. Emlékszem például, egyszer csak hatvanezren ültek a lelátón, és Albert Flóri a bemelegítés alatt odaszólt nekem: mi van, szerinted valamiért megharagudtak ránk?
– Bejárta a földkerekség szinte minden emblematikus pályáját; a Népstadionnak valóban különleges, sajátos hangulata volt, vagy csak mi, szurkolók éreztük így?
– Dehogyis, mi is pontosan így éreztük. Imádtunk itt futballozni, a közönség is imádott minket, és mi is imádtuk a közönséget. A stadionban minden volt, csak igazi nagy balhé nem. Pedig félidőben a szurkolótáborok átvonultak az ellenfél kapuja mögé, tehát helyet cseréltek, egymással szemben haladtak el, de ha valaki csak köpött egyet a másik felé, az akkoriban már súlyos atrocitásnak számított. Játszhattam Rióban, a Maracanában is, ahová kétszer annyian fértek be, de számomra a Népstadionnal az sem vetekedett.
– Megadatott önnek, hogy szövetségi kapitányként 1981-ben négy hazai vb-selejtezőn is dirigálja a végül csoportgyőztes csapatot. Ha e találkozókat veti össze játékoskora élményeivel, mire jut?
– Arra, hogy a Népstadionból a norvégok elleni 4-1-es győzelem a legkedvesebb emlékem. Illetve már az, ahogyan kezdtük a sorozatot, mert az első hazai mérkőzésünkön a kiváló román csapatot győztük le 1-0-ra. Az őszi, bukaresti 0-0 után aztán itthon
3-0-ra vertük Svájcot, és jöttek a norvégok. Tudtuk, ha nyerünk, elsők vagyunk. De a szünetben döntetlenre álltunk, és most már bevallom, borzasztóan be voltunk tojva. Vezettünk 1-0-ra, amikor Lund szabadrúgásból kiegyenlített. Pedig irtózott a repüléstől, ezért autóval jött Budapestre, mondtuk is, biztos holtfáradt lehet. Erre akkora gólt vágott be a kapunkba, hogy az hihetetlen. Még szerencse, hogy a csodálatos szurkolóink olyan fergeteges atmoszférát teremtettek, hogy végül 4-1-re nyertünk.
– Meddig tudna mesélni a Népstadionról?
– Bármeddig. Ezért várom annyira a vasárnapi Vasas–Fradit, a Népstadion utolsó klubmérkőzését is. Bár előre tudom, hogy biztosan meg fogom könnyezni.