Most jön csak a kultúrharc

Temetik a kultúrát. Hogy mi a kultúra, arra nézve megoszlanak a vélemények. Abban talán megegyezhetünk, hogy a kultúra az alapvető szükségleteken túl a szellemi épülést szolgáló tevékenységek választéka. És ez a szellemi épülés van állítólag veszélyben, legalábbis egyes liberális körök szerint. Az egész nem azzal kezdődött, hogy az Orbán-kormány páncélosokkal szétlövette az A38 hajót, vagy kalodába zárta Alföldi Róbertet. Az egész azzal kezdődött, hogy megszűnt az 1989 óta uralkodó liberális kulturális hegemónia. Nem tévedés, mert az Antall-kormány szinte muníció nélkül próbált kultúrpolitikát csinálni, aminek folyományaként a háttérből a szabad demokraták diktáltak. Annak az időnek a legtöbbet gúnyolt minisztere Andrásfalvy Bertalan, célponttá nem is a személye, hanem a beosztása tette. Külön bőszítette a liberálisokat, hogy neves néprajzos volt, és egy magyar folklorista csak nacionalista lehet. A magyar közélet szégyenfoltja az a habzó gyűlölet, amely az Ablonczy László vezette akkori Nemzeti Színházra zúdult.
1994-től aztán a szabad demokraták legálisan is rátették a kezüket a kulturális és a művészeti életre. A Horn-kormány alatt két szabad demokrata is birtokolta a kulturális tárcát, Fodor Gábor és Magyar Bálint. Az SZDSZ-nek kizárólagos „hozzáértés” alapján „kijárt” a kulturális hatalom, de ha ne adj isten, mégsem, akkor kapcsolati tőkéjükkel, alapítványokkal, dinasztikusan elfoglalt pozícióikkal, egymás helyzetbe hozásával, a médiában kirobbanthatatlan monopóliumokkal és önhitt kultúrfölénnyel körbebástyázva telepedtek az aktuális kormányokra. Szinte feudális uralkodásukat a háttérből biztosította az SZDSZ-es köztársasági elnök, Göncz Árpád. A Gyurcsány-kormány alatt alázatos közreműködőt kaptak Hiller István személyében, de a kultúrát megalapozó oktatási tárca a változatosság kedvéért Magyar Bálint kezében volt. A szabad demokraták szuggerálták, hogy csakis ők lehetnek a kulturális élet irányítói. A szürkeállomány, a liberális kozmopolita világlátás és az államszocializmus alatt elfoglalt hídfőállások okán is.
Az első Orbán-kormány négy éve alatt megtapasztaltuk egy nemzeti kormány „kultúraellenes” magatartását. Megépült a Nemzeti Színház, a Millenáris park, a Művészetek Palotája, újjáélesztették a Corvin-lánc kitüntetést és megválasztották a Nemzet Színészeit. Csupa ökölcsapás a kulturális életre, csupa mucsai megnyilvánulás. Mellesleg az első Orbán-kormány is beleesett abba a hibába, hogy folyamatos gesztusokat tett a művészeti élet liberális képviselőinek, abban a hitben, hogy ez viszonzásra talál. Feleslegesen. A Fidesz akkori célja az volt, hogy véget vet az évtizedeken átívelő, a művészeti és az irodalmi életet mérgező népi-urbánus ellentétnek. Hogy ma már szinte elviselhetetlenül két táborra oszlik a nyilvánosság, az nem az Orbán-kormány kudarca. Gyurcsányék nemcsak fenntartották ezt az ellentétet, hanem rá is játszottak. Gyurcsány egyszerű vidéki gyerekként kozmopolitábbnak igyekezett mutatkozni a szabad demokraták kemény magjánál is. Az SZDSZ dicstelen kimúlásának okaként nem nagyon szokták emlegetni a magyar kultúrában véghezvitt rombolásukat. És ezen nem csak az értendő, hogy a maguk által kiválasztott és sztárolt kis csoporton kívül a hagyományos magyar kultúrát provinciálisnak, meghaladottnak és nevetségesnek ítélték. Hanem az is, hogy az oktatás színvonala a funkcionális analfabéták szintjére süllyedt. Fodor Gábor volt a multikultúra magyarországi pontifex maximusa. Évekkel későbbi hatására is jó példa a vitatott New York-i magyar kulturális hét, amelynek programjaiból a látogató nemigen tudta, milyen ország is mutatkozik ott be.
A 2010-es választások fideszes győzelme és a szabad demokrata párt csúfos bukása még nem jelezte előre azt a szóban és írásban elindított gerillaháborút, amit a kulturális élet liberális birtoklói és hangadói kezdtek a kormány ellen. Ami azért meglepő, mert azt az esztelenséget nem tételezheti fel senki komolyan, hogy egy jobboldali polgári kormány csípőből detronizálja az egész kulturális életet. De a megmondóemberek azonnal tudták, hogy a kormány szétrombolja az általuk kanonizált értékeket, szétveri a kulturális műhelyeket, a középszer igájába hajtja a művészeket, megfélemlíti az alkotókat, hajbókolást és talpnyalást vár el udvari művészeitől, és megszabja, mit írjanak, fessenek vagy játsszanak a színpadon a művészek. Ugyan még egyetlen író, költő, zenész, szobrász, filmrendező vagy énekes nem kényszerült öncenzúrára, de már tudják, hogy ez így lesz. Orbánnak ugyanis nem kell a kultúra, tudatják a hivatásos rettegők, gyerekszobája egy büdös fociöltöző volt, és a művelődési igénye ott is maradt. Mostantól szittya táltosok, lábszagú néptáncosok, sedre focisták, harmadosztályú árvalányhajas költőcskék és posványos színházak ideje következik. Az igazi művészet visszaszorul az illegalitásba, és mindenki fél, fél, fél és retteg, mikor csap le a bárd. Ne akarja az olvasó, hogy idézzem, kik hordják össze ezt a tengernyi baromságot, de könnyen azonosíthatók.
A második Orbán-kormány nem folytatta azt a gesztuspolitikát, amit 1998-ban. Legelőször is elzárta a liberális oldalhoz ömlő pénzáradatot, és elkövette azt a semmihez nem hasonlítható bűntettet, hogy lecserélt néhány színigazgatót. Hát ez megbocsáthatatlan, mert ugye a színház kizárólag a liberálisok feuduma, ott másfajta koncepcióval, nézettel rendelkezni végzetes. Elég beleolvasni a kizárólagosság tudatával felkent színházi ítész tombolásaiba, és megértjük, mitől fáj nekik annyira, hogy kaszton kívüliből is lehet vezető a művészeti életben. Nem számít, hogy külön ajánlókat kellett indítani a tévécsatornákon, mert a kulturális programok, fesztiválok, művészeti események nem férnek be a híradások kereteibe, nem számít, hogy a győri színháznak nem Eperjes Károly lett az igazgatója, hogy a Jobbik őrjöngése ellenére sem váltották le Alföldi Róbertet, hogy Szabó István, besúgói múlttal, 140 millió forintot kap az új filmjére. Igaz, Orbán valószínűleg nem fogja ölelgetni a filmszemlén. A médiát elárasztja a nyílt egyezések bizonygatása Mussolini, Hitler, Sztálin kulturális diktatúrája és a mai kormány kultúrpolitikája között. Lesz itt még szellemi inkvizíció, önkényeskedés, ízlésdiktatúra, McCarthy-féle boszorkányüldözés, cenzúra, feketelista, zaklatás. A kultúrára egyébként is kevés pénz jut, de a civil művészeti szerveződések egyenesen követelik az állami támogatások szinten tartását, ami nyilván nem fog menni.
Eljutottunk a másik sarkalatos kérdéshez, a mecenatúrához, illetve a kultúrára szánt pénzek szétosztásához. A kormányt azért támadják, mert hajlandóságot mutat a kulturális élet kasztosodott elitjén kívül másokat is helyzetbe hozni, támogatni. Ez az igazi oka a diktatúrázásának és kultúratemetésnek. Veszni persze nem hagynak semmit, Jankovics Marcell, a Nemzeti Kulturális Alap elnöke nyilatkozta, hogy kötve a keze a pénzek elosztásában, mivel az alap kurátorainak java része erősen liberális kötődésű. A médiában viszont megváltozott a helyzet, tele a világháló a magukat objektívnak vagy fontos ellenzékieknek tartott lapok, rádióadók nyafogásaival, hogy az állami hirdetők kivonultak belőlük. Döntsön a piac, mondták a szabad demokraták, amikor saját médiájukba dőltek a hirdetési pénzek. Ennek most vége lett, és valójában ezért nyílt meg a sokadik front a kultúrharc hadszínterein.