Ebben a negyven fokban legjobb a tengerparton feküdni a homokban, elmerülni a vakító kék ég alatt, és megvárni, amíg a dagály csendben kimossa a homokot alólunk. Amennyiben ez nem adott, akkor pótélvezetként főzzünk egy nagy fazék tejszínes gyümölcselvest, alapanyag: barack, alma, körte, szeder és szilva, fűszerek: szegfűszeg, citrom, fahéj és boróka. Elkészülés után öntsük üvegtálba, tegyük hűtőbe, majd járjunk rá, amíg meg nem unjuk, vagy amíg el nem kezd esni a hó.
Mostanában a főzés feléledő korszakában van, mondhatni divat lett főzni, aminek igazából örülni kell. Nemcsak azért, mert a főzött étel olcsóbb, mint a hideg ebéd vagy vacsora, de ami otthon készül, abban biztosan minden benne van, aminek benne kell lennie. A főzni tudás azelőtt olyan volt, mint a lélegzetvétel, nélkülözhetetlen. Egy eladó lány értékét nagyban minősítette, hogyan tudja használni a konyhát. Kosáryné Réz Lola nagyszerű női trilógiájában Fánikát nehéz férjhez adni, mert álmodozó, költői lélek, ami annak idején alaposan lerontotta a férjfogás esélyeit. Végre akadt egy kérő, de Fánika az apósjelöltnek főzött húslevesbe bontatlanul rakta bele a csirkezúzákat. Dermedten szemlélték az aranyló tyúkhúslevesben vígan úszkáló, kaviccsal tömött csirkebelsőt, és csak Fánika mamájának furfangja tudta megmenteni az eljövendő frigyet.
Hát ez ma nem probléma. Ma a csirke kopasztva, bontva, darabolva kerül a kosárba, sőt, ha valaki akarja, három-négy zúzával is főzheti a levest. Ilyen időben otthon, falun a kaszásleves volt a sláger. Igazából aratóleves volt. Ahol én születtem, ott nagy volt a szegénység, az aratás meg nagyon nehéz fizikai munka. A kaszásleveshez összeszedtek mindent, ami a kamrában a disznóvágásból megmaradt, füstölt szalonnabőrt, oldalast, a sonka utolsó morzsáját, de került bele krumpli, zöldség vagy csülök is, aztán behabarták tejföllel, tárkony, babérlevél, majoránna, és nagy szilkében (cserépedény) hordták az aratóknak és a marokszedő lányoknak.
A házhoz hordott, hullámzó minőségű pizzák idején gyakran eszembe jut az otthon sütött kenyérlángos. Amikor egyetemista koromban legelőször Pesten lángost ettem, kerestem az otthoni ízt, de csak egy öreg olajtól csepegő szivacsos és szíjas valamit árultak lángos néven. Az ötvenes években a nők otthoni műszakjának kímélése jelszavával alakultak az ételgyárak és kenyérgyárak. Ez utóbbiból ragacsos és ehetetlen kenyerek kerültek a boltokba. Akkor csináltattunk egy sütőkemencét. Attól kezdve anyám sütötte a kenyeret, amihez este már elkészítették a kovászt, reggel kelesztettek, dagasztottak, a kenyértésztát kiszaggatták, szakajtó kosárba tették és újra kelesztették. Közben befűtötték a kukoricaszár kévéjével a kemencét, amikor felforrósodott, a parazsat széthúzták, a kenyereket sütőlapátra tették, vízzel megfröcskölték, és bevetették a sütőtérbe. Négy nagy kenyeret sütöttek anyámék négy hétre. A maradék tésztából készült a kenyérlángos, akkorák, mint egy palacsinta. Amikor kisült, hamar kiszedték, és forró tejföllel vagy juhtúrós tejföllel megkenegették.
Valamelyik nap vettem egy kenyeret, és az volt a celofánzacskóra írva: alföldi parasztkenyér, kovásszal készítve. Ó istenem! Amikor egyetemre jártam, a Boráros téren volt egy önkiszolgáló étterem Márványistálló becenéven. Néha odakényszerültünk enni, és már akkor is nagy élmény volt az a tábla, ami arról értesítette a nagyérdeműt, hogy: „adag szaft: 40 fillér” Hozzáteszem: egy kenyér akkoriban 20 fillér volt, tehát ha valaki nagyon meg volt szorulva, egy forintból ehetett három szaftos kenyeret. A szocializmus konyhaművészete…
origo.hu
Budapesten egyre nagyobb a veszély
