Oltári

A N Y A N Y E L V Ü N K

Szavakban évről évre szenvedélyesebbek vagyunk. A nagyítást, a túlzást eleinte egyszerű nyomatékosító szavakkal fejeztük ki, ilyenekkel, mint: nagyon, igen, kivált, igazán, rendkívüli. Ha nem volt elég, így fokoztuk: nagyon-nagyon! Ám egyszer ezek az egyszerű nyomatékosító szók már nem tűntek eléggé erőteljesnek, és felbukkantak modern korunk túlzó jelzői és határozói: oltári, állati. Például: oltári jó, állati szép. Hogy miért az oltár az egyik fokozó, azt talán értjük: az oltár szent, kimagasló hely. De hogy az állat miért lett a fokozó, pontosan nem tudjuk. Viszont sorra keletkeztek a fokozó szerkezetek: átkozottul jó, baromira tetszik, dögunalmas, haláli érdekes, marhaszép.
Megfigyelhető, hogy a túlzások között sok az ijedés-ijesztés témaköréből vett szó: borzasztó, ijesztő, irgalmatlan, irtó, iszonyú, rémítő, rémes, rémséges, rettenetes, rettentő, szörnyű, szörnyen, szörnyűségesen. Ebből következően rendszerint képzavart idéző formák jönnek létre: szörnyen tetszik (azt jelenti, hogy nagyon tetszik, de a szörny voltaképpen rémisztő), borzasztó kedves (azt jelenti, hogy nagyon kedves, de ami borzasztó, elborzasztó, az korábban voltaképpen ijesztő volt).
Mikor kezdődött el nyelvünkben ez az elborzasztás? Pontosan nem tudjuk, de a jelenségre már az 1930-as években felfigyeltek. Móricznál is előfordul ilyen: „Borzasztóan mulattatott, hogy meg akarnak tanítani rá.”
Sokak számára elborzasztó ez a jelenség. Talán Móricz példája sem nyugtatja meg őket. Ezért el kell mondani, hogy a nagyotmondás, akár téves állításformával, úgynevezett hiperbolával – valójában stílusalakzat! A téves állításforma lényege: negatív jelentésű ijesztést rendelünk egy pozitív asszociációjú fogalomhoz. Tehát: borzasztóan tetszik, baromira jó, rém rendes… Ráadásul ritkán a jelenség fordítottja is megfigyelhető. Amikor pozitív jelentésű jelző kapcsolódik negatív jelentésű szóhoz: jó büdös, tiszta kosz, csuda ellenszenves.
A nyelvhasználatban meglévő jelentésbeli összeférhetetlenség nem jelent értelmezési akadályt. Az érzelmekkel telített tartalmak negatív–pozitív irányú torzítása ugyanis egyetemes nyelvi jelenség. Valahogy úgy alakult ki: ijesztő, félelmetes, borzalmas a vihar – de ugyanígy félelmetes, megborzongató lehet a siker is. A negatív–pozitív átfordulásra az okokat lelkünk mélyén kell keresni. A mindennapi életben is sokszor átcsapnak az ellentétes oldalra érzelmeink. Ismerős az odi et amo (vagyis a szeretek és gyűlölök). A nyelv tökéletesen leképezi ezeket az átcsapásokat. Ha valamit helyeslünk, azt mondjuk: igen, ha helytelenítjük, megváltoztatjuk a hanglejtést: igeeen? Ez utóbbi valójában azt jelenti: nem. Más szavakra is igaz ez. Férfi! – mondhatjuk határozottan, és el is hiszik nekünk, hogy az illető férfi. Férfiii? – bizonytalanodhatunk el. Aligha férfi, akire ezt mondják.
Más magyarázat szerint a borzongás, a félelem ősi ösztön, amely mindig alkalmas a hatáskeltésre, például a hallgató figyelmének fölkeltésére. És azért mondjuk, hogy borrrzasztó, mert rájátszunk borzongásélményére. Bevallom, én hatáskeltés céljából szeretek „ijesztgetni”, azaz nyomatékosítani, néha előadás közben kiszaladnak számon ezek a jelzők, ilyenkor nem mindig érzem jól magam. Sőt legutóbb egyik hallgatóm megkérdezte: helyes azt mondani a nyelvésznek, hogy hallatlan élmény?